• Talabos Dávidné Dr. Lukács Nikolett

„Az ünnep fénye”- LMBTQI karácsony 2. rész


A karácsony sokunk kedvenc ünnepe. A meghittség, a pihenés, a család és az együttlét alkalma, amely az év közbeni rohanást felváltja. Az LMBTQI emberek karácsonya sok tekintetben ugyanolyan, mint a heteroszexuálisoké, sokban viszont más.

A karácsony számomra mindig is azt a néhány napot jelentette, amikor senki nem tett fel kínos kérdéseket

A most következő történet nagyon megható, mivel interjúalanyunk itt szeretne üzenni a párjának, akit megbántott akaratán kívül.

Reméljük az üzenet eljut hozzá és a közös történetüknek lehet szép folytatása a megbocsátás és a szeretet ünnepén.

Molnár-Csikós Boglárkának hívnak, tizennyolc múltam, jelenleg szobrászatot tanulok Bodajkon. (Ez eddig elég sablonos!) Gyermekkorom óta nagy szenvedélyem a művészet, gyakorlatilag előbb tudtam két kézzel rajzolni, mint egy épkézláb mondatot összerakni. Aztán persze, ahogy egyre idősebb lettem, szépen lassan megismerkedtem olyan dolgokkal, mint a költészet, az irodalom, és a zene. A világom gyakorlatilag ebből a néhány dologból áll. A szexualitásom felfedezésében, a jó és rossz napokon egyaránt sokat segített, hogy mindig volt miben megtalálnom azt a nyugalmat, ami elcsitította a tomboló viharokat bennem és a fejem fölött.

Az életem, bármennyire is vagyok még szinte gyerek, nem mindig volt ilyen nagyszerű, mint mostanság. Olyan családba születtem, ahol az emberek mindig fontosnak tartották, hogy támogassák egymást, de, hogy miképp, arról fogalmuk sem volt.

Nagyrészt a nagyszüleim mellett nevelkedtünk a nővéremmel, akivel bár nem volt rossz a kapcsolatunk, idővel világossá vált, hogy nem oszthatunk meg egymással mindent az életünkről. Valamikor a középiskola kezdetén vált világossá számomra, hogy ki is vagyok.

Persze, már azelőtt is voltak élményeim, amik egyre csak erősítették bennem a tényt, hogy igenis az érzelmeim két, nagyon különböző úton haladnak párhuzamosan. Nem sokkal később -ez már azután volt, hogy iskolát váltottam, és művészeti pályára léptem- ismerkedtem meg az első lánnyal, aki megértette, hogy mi játszódik le bennem, és elérte, hogy az addig teljesen bezárkózott énem megmutassa magát.

Beleszerettem abba, amit tőle kaptam, és közben szépen lassan magába a lányba is. És bár nem vagyunk egy pár, aminek megvan az oka, én a mai napig őt szeretem. Aztán persze jött a coming out, amitől rettegtem, hiszen a családomban jó néhányan keményen katolikus vallásúak, és engem is ebben a hitben neveltek.

Az előbújás nekem sem volt egyszerű. Először édesanyámnak vallottam be, aki annyira nem volt elragadtatva, hogy még azt is megjegyezte, hogy imádkoznom kellene a lelkemért. Ennek már jó két és fél éve, és azóta lelkiekben sikerült feldolgoznia a történteket, a kapcsolatunk pedig sokkal jobb azóta, de a magánéletem a mai napig tabutéma a családban.

Meglepő módon a nagyszüleimnek azonban nem kellett elmondanom, gondolom ők mindig is sejtették, hiszen mi hárman nagyon közel állunk egymáshoz. Van egy elég kínos, de humoros történetem, ami a 2017-es első Pride felvonulásom után történt.

Otthon ültünk az asztalnál, és épp ebédeltünk, amikor a mamám sunyi tekintettel és néhány különös szó kíséretével vonta kérdőre a papámat. Valahogy így: Hé öreg!? Megkérdezted tőle? Papa ferdén és mérgesen nézett vissza rá: Dehogy anyám! És nem is akarom! Mikor rákérdeztem, a mama csak ennyit válaszolt: Nagyapáddal tudni szeretnénk, hogy leszbikus vagy-e? Hát! Megszólalni sem tudtam a meglepetéstől annyira megdöbbentem. Végül mondtam nekik, hogy még nem tudok semmit sem biztosan, de ha már tudni fogom, nekik szólok először.

Nem mindennap beszélgetek szobrászokkal, mesélnél erről egy kicsit?

A szobrászattal kapcsolatban, ha már amúgy sem mindennap beszélgetsz szobrászokkal, csak annyit tudok mondani, hogy nekem ez a legnagyobb terápia a világon. Tavaly májusban kezdeti bipoláris személyiségzavart diagnosztizáltak nálam, nevezetesen ciklotímiát, ami kezdetben nem annyira zavaró, mint a mániás depresszió, de igazából egy mindig nyitott kiskaput jelent a betegségbe. Jelenleg gyógyszert kapok, hogy kordában tudjuk tartani a periódusaimat, de a tablettákon kívül a szobrászat az, ami képes órákra elcsitítani bennem a rossz érzéseket. Azt az ürességet, amit nehezen értek meg, mind a szobraimba fektetem.

Mit jelent neked az ünnep?

A karácsony számomra mindig is azt a néhány napot jelentette, amikor senki nem tett fel kínos kérdéseket a másiknak, és tiszteletben tartottuk az ünnep szellemét. A karácsonyi készülődés közben mindannyian egyenlőek voltunk, azt hiszem ilyenkor éreztem igazán, hogy a családom még egyben van. Mióta előbújtam ez az időszak csupán a kínos kérdésekben változott.

Már említettem, hogy a magánéletem tabutéma, na, ez a karácsonyra annyira nem igaz. Ilyenkor megkapom az évi kellemetlen kérdés adagomat, mint például: Hol az oldalbordád? Te akkor most full leszbiben tolod? Amikor édesanyámnak előbújtam az, az élmény megváltoztatott bennem nagyon sok mindent.

Nem sokkal később kezdtem el foglalkozni az LMBTQ fiatalokat érintő bántalmazásokkal, de közben én is folytonos lelki bántalmazásnak voltam kitéve. Anyával kötöttünk egy egyezséget, miszerint nem viszek haza nőt, amíg egymás közelében élünk. Ez a karácsonyt is érinti. Amikor lett volna kit hazavinnem, akkor sem tettem, mert azt hiszem sokáig velem is képesek voltak elhitetni, hogy bűnös dolog egy nőt szeretnem.

Nagyon remélem, hogy az évek múlásával egyre inkább természetes lesz az, hogy ki is vagy valójában a szeretteid számára is.

Nagyon köszönöm! Bár azt hiszem, hogy még így is szerencsésebb vagyok, mint azok a fiatalok, akiket megismertem a munkám alatt. Egy csomó sztereotípia az életem, hiszen minden egyes nap megkapom, hogy: mert te egy gyenge nő vagy, mert te ilyen/olyan vallású vagy, mert te a konyhába való vagy! És még most sem értem miért?! Ugyanazt a munkát végzem, mint a társaim, ugyanannyi belefektetett energiával és tudással, és mégsem kapok annyi elismerést a társadalomtól. Szeretnék a jövőben azok mellett harcolni, akiknek más nem nyújt segítséget.

Azok akik nem mernek speciális csoportokhoz vagy személyekhez fordulni, nekik ott lennék én. Mert mindenki megérdemli, hogy válaszokat kapjon. Persze itt nem az LMBTQ szervezetek vagy a nőket támogató csoportok munkáját becsmérlem. Ezeken a helyeken rengeteg ember végez kitűnő munkát, amit szeretnék megköszönni nekik, viszont tény, hogy az ő kezük sem ér el mindenkihez, és emiatt rengetegen hoznak végső soron rossz döntéseket. Nekem szerencsém volt, mert megismertem L-t. Nélküle és a barátaim nélkül nem tudtam volna végigcsinálni az elmúlt éveket. Igen, sok embert elveszítettem, de közben megismertem önmagam.

A történetem és az életem így visszatekintve sokkal inkább balszerencsés sem, mint tragikus. Egyszer fent, egyszer lent, ezt dobta a gép- mondaná a nagyanyám. De én boldog vagyok így! Boldog mindennel együtt, amit nekem dobtak! Bár sajnos elkövettem nemrég egy nagy hibát, akaratomon kívül bántottam meg L.-t, akit nagyon szerettem. Ha lehetséges, itt szeretnék üzenni neki, hogy mennyire sajnálom és kérem, hogy bocsásson meg nekem:

„Hallgattalak-ahogy puha ajkaiddal elém tártad az egész világmindenséget, és közben arra gondoltam, azt sem tudom hova tűntünk. Hibáztam! Pedig szeretlek! Elengedtelek, és nem gondoltam rád. A lelkedre. Arra, hogy mi lesz az emlékeinkkel, amikor már egyikünk sem akar emlékezni ránk. Féltettelek! Féltettem magamat is. Féltettem azt, amit tőled kaptam. Nem vettem figyelembe, hogy közben elveszítelek. Hibáztam! Mert nem voltam őszinte. Mert nekem a világ összes hibája közül a hallgatás tűnt a legkönnyebb választásnak.

Nem szóltam egy szót sem arról, amit velünk tettem, aztán már te sem beszéltél. Így lettünk újra idegenek, mint azelőtt, csak most a gyűlölet is kettőnk közé férkőzött. Nem! Ott hibáztam, hogy túl sokat kértem, és közben nem adtam semmit. Amikor néhány napja a nagyapám betegágya mellett számoltam a perceket, arra gondoltam, hogy szeretném, ha most csak ketten lennénk az egész világon! Hogy ne kelljen egyedül felsegítenem, hogy legyen valaki -és nem az izzadt takarója- akinek a vállába sírhatom a reménytelenséget. Mert te voltál hosszú ideje az egyetlen gyógyír minden álmatlanságomra. Így mostanság nem alszom túl sokat.

De már mindegy! Hibáztam! Te elmentél, én hagytam. Hibáztam! Pedig szeretlek! Pedig felelős voltam kettőnkért, ahogy az egymás iránt érzett szerelmünkért is. Hibáztam! Pedig nem csak a társad akartam lenni, hanem a legjobb barátod is. Az akinek a válla, ha kell, minden este a te könnyeidnek adózik. Hibáztam, és nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy ne érezzem ezt a folytonos menekülni akarást, hogy ne keresselek mindennap a tömegben sétáló arcok között. Hogy ne érezzem azt, hogy az életem megállt abban a pillanatban, amikor elmentél.

Igen, hibáztam, de mit tehetnék ez ellen? Nem létezik semmi, ami elfeledtetné veled mindazt, amit tettem, és én sem leszek már jobb. Igen, ezt most elszúrtam. Megint rossz döntést hoztam. És ezzel fájdalmat okoztam az egyetlen személynek, aki számít. Bántottalak, kárt okoztam, egyedül hagytalak. Hibáztam, és csak annyit tehetek, hogy kimondom: Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni a rossz döntéseimtől, sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni magamtól. De szeretlek, és ezen sem az évek, sem a rossz döntések nem változtatnak.”

Nagyon remélem, hogy elér hozzá az üzenetünk és egymásra találtok újra. Nagyon köszönöm az interjút és áldott, békés, meghitt, boldog ünnepeket kívánok az Identitás Magazin nevében is!

#rainbowtainment #karácsony #ünnepek #leszbikusok

Breaking News:

ffffff

Happy Gay Guys