Kordonkérdés

July 7, 2017

Évek óta kardinális kérdést jelentenek a pride-dal kapcsolatban a kordonok. A szervezők évek óta kérik a rendőrséget, hogy ne legyenek, lévén az elmúlt pár években ellentüntetőt nem láttunk, a rendőrség pedig mindig ragaszkodik hozzájuk. Idén a Budapest Pride bejelentette: semmiképp sem vonulunk kordonok között, ha mégis lesznek, inkább lebontjuk őket vagy módosítjuk az útvonalat.

 

A kordonellenesek örülnek, a kordonpártiak aggódnak – és ezen felül mindkét csoport kritikus a másikkal szemben. A kordonpártiak azzal vádolják a Budapest Pride-ot, hogy emberek biztonságát teszik kockára – pedig ők nem a védelmet utasítják el, csak azt gondolják, megfelelő mennyiségű rendőr és önkéntes esetén ehhez nem szükséges kordon.

 

A kordonellenesek azzal érvelnek, hogy a pride célja a láthatóság, és ez nem valósulhat meg, ha a nézők ki vannak tiltva a menet útvonaláról – bár ma az okostelefonok és drónok simán közvetíthetik a parádét azoknak is, akik nem személyesen nézik (ilyenek mindenféleképpen lennének, pl. mert messze laknak, nem érnek rá vagy éppen az egészségüket veszélyeztetnék, ha kánikula idején kimennének az utcára).

 

A kordonellenesek azzal is vádolják a kordonpártiakat, hogy gyávák és nem értik meg a szabadon vonulás politikai jelentőségét: egy ismerősöm a facebookján azon panaszkodott, hogy egyesek a kordonkérdést csak biztonsági szempontból mérlegelik, figyelmen kívül hagyva mozgalmi jelentőségét.

 

Csakhogy az a szomorú helyzet, hogy néhány kivételtől eltekintve az emberek nem kívánják testi épségüket vagy akár életüket kockáztatni még olyan ügyekért sem, amelyeket amúgy fontosnak tartanak. A Maslow-i piramis alapján a biztonság olyan alapvető szükséglet, amelynek teljesülnie kell ahhoz, hogy egyéb, kevésbé alapvető szükségletekkel (pl. demokrácia) foglalkozzon az ember.

 

Arról se vagyok meggyőződve, hogy a kordonellenesek mind a hős mártírok csoportjába tartoznak; gyanítom, hogy a különbség inkább ott van, mennyire érzik magukat biztonságban. Miután évek óta nem történtek fizikai támadások a pride ellen (talán részben a kordonok miatt; nem is csak azért, mert a homofóbok így nem férhettek a közelébe, hanem – mint ahogy a 64 Vármegye levele sugallja – úgy érezték, a buzik „ketrecbe zárásával” tulajdonképpen elérték a céljukat), sokan talán már el is felejtették, milyen volt veszélyben lenni, vagy az visszaemlékezve kevésbé tűnik durvának.

 

Abból indulnak ki, hogy nekik aztán semmi bajuk nem történhet, hiszen eddig se történt. A kordonpártiak ilyen szempontból pesszimistábbak, például kevésbé bíznak a rendőrségben (akik, egy rendőr ismerősöm beszámolója alapján, kb. úgy fogják fel a dolgot, hogy „hát sajnos muszáj lesz kimennünk védeni a buzimenetet”, és ezáltal lehet, hogy kisebb motivációval rendelkeznek az esetleges közbelépésre), vagy abban, hogy sikerül összegyűjteni a szükséges számú önkéntes menetkísérőt, ami minden évben probléma.

 

Esetleg ők maguk lassabban mozognak, fogyatékkal élők, idősebbek, vagy csak nincsenek olyan barátaik, akikkel együtt vonulnának és akik szükség esetén segítenének nekik. Azt tehát, hogy valaki szükségesnek érzi-e a kordont, befolyásolja nemcsak a személyisége vagy a politikai tudatossága, hanem a tágabb értelemben vett társadalmi helyzete is, beleértve esetleges privilégiumait (pl. fogyatékosság vagy annak hiánya).

 

A kulcskérdés itt nem az, lesznek-e kordonok a pride-on, mert az úgyis ott fog kiderülni. Hanem az, hogy engedjük-e, hogy ez (is) egy olyan téma legyen, aminek mentén a közösségünk megosztódik, mert kizárólag elméleti szinten gondolkozunk és nem is próbálunk belehelyezkedni a másik ember helyzetébe.
 

Megosztás
Twitter
Please reload

Please reload

Please reload