Az ítélet

November 8, 2017

Ítéletet mondani meglehetősen egyszerű képesség. Élünk is vele nap mint nap, valamennyien. Megítélünk, rosszabb esetben elítélünk valakit a hajszíne, a magassága, az alkata, a járása, pláne a bőrszíne, a vallása, vagy épp az identitása miatt.

Érdekes emberi tulajdonság, hogy a hibásat, az általunk rossznak véltet, a kivetni valót akár egyetlen másodperc alatt is képesek vagyunk meglátni és kimondani. A jót azonban hosszas szemlélés után sem biztos, hogy tudjuk, illetve, hogy akarjuk észrevenni.

 

Jó és rossz felismerése egyébként sem mindig egyszerű, vagy egyértelmű. Attól hogy valami eltér az általában vett szokványostól, vagy akárcsak a mi saját értékrendünktől, még nem biztos, hogy az rossz. Ahhoz azonban kétségtelenül elég, hogy, ódzkodjunk tőle, megijedjünk tőle, pusztán csak létezésének azon tényétől, hogy más mint mi, más mint a miénk. Saját világunk közepe mi magunk vagyunk, s aki ebbe úgy gondoljuk, hogy nem fér bele, azt könyörtelenül kiutasítjuk onnan.

 

Egy kolléganő. A "furcsa lány", a többiek csak így nevezik. Igen, valóban furcsa, szerintem is. Nem a külseje, az teljesen átlagos: harminc év körüli, szőke, hosszú haj, se nem túl magas, se nem túl alacsony, nem kövér, de nem is sovány. Valahogy mégis furcsa...Nem tudok mit kezdeni azzal, ahogy hirtelen, látszólag minden ok nélkül olykor-olykor fülsértő orgánummal felkacag, ahogy keresztülviharzik a folyosón, majd' felborítva a szembe jövőket, holott ilyesfajta sietségre igazán nem volna semmi oka. Nem tudom kezelni a helyzeteket, mikor időként összefutva gyermeteg, oda nem illő, vagy éppen valami sértőnek ható kis megjegyzést ejt el, pusztán azért, mert benne is megvan az a kényszer, ami szinte mindannyiunkban: ha valakivel találkozunk, azt meg kell szólítani.

 

Nem, véleményem szerint nem feltétlenül kell, én nem is mindig teszem...Engem meg ezért tartanak "furcsának"...

 

De vissza a kolléganőhöz! Igyekszem elfogadó lenni, de... Nos igen, ő valóban furcsa, még nekem is. Az a fajta, mondom rá könnyedén, akivel ha kettesben kerülnénk egy lakatlan szigetre, alighanem akkor sem válnánk barátnőkké.

 

Lakatlan szigetre ugyan nem, de közös kiküldetésbe kerülünk, méghozzá nem sokkal a fenti kijelentésem után. Két teljes nap vele, egymásra utalva, egy vadidegen közegben. Nem hangzik valami jól, nem is szívesen vállalom, de nincs más választásom. Neki sincs, s látom rajta, hogy ez legalább annyira frusztrálja, mint engem. Apró grimasszal mér végig, amit jóhiszeműen vélhetnék annak is, hogy orra rándításával csupán a szemüvegét akarta megigazítani. De minek ámítsam magamat, tudom jól, ez nem a szemüvegnek, hanem nekem szól.

 

Az utazás egy ismeretlen országba általában jó kaland, én mégis minden lelkesedés nélkül indulok el otthonról annak a bizonyos napnak a reggelén, mikor megkezdődik közös két napunk a "furcsa lánnyal".

 

Eleinte feszült csendben ülünk egymás mellett. Egyikünk sem tudja, mit mondjon, hisz ugyan mi az, amiről a másikkal tudna beszélgetni? Aztán csak úgy puhatolódzunk. Semleges témákat vetünk fel, az időjárásról, közlekedésről, munkáról. Később már kicsit tovább megyünk, arról kérdez, hogy merre lakom, van-e családom. Válaszolok, majd visszakérdezem ugyanezeket.

 

Közben megy az idő, észre sem veszem és már vallásról, életfelfogásról, tudományról folyik a beszélgetés. Rácsodálkozok tudására és kifejezőkészségére, életszemléletére, mely mintha csak tükörképe lenne az enyémnek, s ő szintén ámulattal hallgatja szavaimat, mikor az izocianátok foszgénezéséről beszélek.

 

Az órák telnek, sőt repülnek. Egészen megfeledkezem róla, hogy aki mellettem ül, nem más, mint a folyosón végigrobogó "furcsa lány". Már nem azt a lányt látom, hanem egy kedves, értelmes nőt, akinek korrekt, reális véleménye van a világról. Olykor észreveszem, hogy különös, csodálkozó tekintettel néz rám, miközben beszélgetünk. Tudom, mire gondol. Azt mondja magában: Jé, ez a lány nem is olyan fura. Sőt, kedves, értelmes, jól el lehet vele beszélgetni. Én is ezt gondolom róla. Elszégyellem azonban magamat, amiért most veszem csak észre. Láthattam volna már korábban is, ha nem annyira nagyon arra koncentráltam volna, hogy ő márpedig furcsa...

Megosztás
Twitter
Please reload

Please reload

Please reload