Volt egyszer egy PLUSS-lakás, az AIDS-menedék!

November 12, 2017

A következő történet 1991-ben kezdődött és a PLUSS Egyesületről, bajbajutott emberekről, és egy lakásról szól. A lakást azóta eladták, mára egyesület sincs. Hogy a pénzzel mi lett, azt nem tudni, csak azt tudjuk, hogy az egyesület tagsága 2014-ben bottal ütötte a nyomát!

1991-ben az AIDS egyet jelentett az egészségi szociális és egzisztenciális leépüléssel, végül a biztos halállal. Akkor még nem létezett a csodaszer, ami ma a HIV-pozitívoknak az életet jelenti.

 

Így sokan a HIV-fertőzöttek közül hajléktalanokká váltak. Tehát kellett egy lakás, ahova mehettek ezek a szomorú sorsú emberek. De kezdjük a történetet az elején, hogyan is indult a PLUSS Egyesület lakássztorija.

 

A híres majomfigurák egyike nem lát, a másika nem hall, a harmadik nem beszél! Lehet így is! Hogy semmiről nem veszünk tudomást! Nem látjuk meg a bajbajutottakat, nem halljuk meg a panaszukat, és nem beszélünk az érdekükben.

 

Egy gyufaszálat sem teszünk keresztbe. Mint az önkormányzatok! Szinte mindegyikhez ment egy segélykérő levél, hogy adjanak lepusztult, lerobbant lakást az AIDS-eseknek. Hogy ne kelljen nekik akkor is kórházban dekkolni, amikor éppen nincs rá szükségük, de különösképp nincs fedél a fejük fölött. Mert lakni kell. És a szükség a végén hazugságra csábít. Vagy legalábbis arra, hogy az AIDS-es elhallgassa a betegségét. Nincs ráírva. Ha nem mondja meg befogadják. Kap lakást, albérletet, feltéve, ha fizetni is tudja. Csakhogy vannak közöttük olyanok, akik eleve periférián voltak, és a betegségtől még inkább odaszorulnak. Azok is, akik vértől, vérkészítménytől kapták a fertőzést. Igaz, az ő életük most minőségileg megváltozott, a parlament kártérítést szavazott meg nekik. Ez jelentősen javítja az életfeltételeiket. A maradékot. És a maradéknak. Mert voltak, akik nem élték meg, hogy kézhez kapják a pénzt.

 

Ők, akik betegek, egy idő után már nem nézik, hogyan lettek azok, így vagy amúgy szerezték. Egyformán betegek, egy cipőben járnak. A Pluss Egyesületben, mint a testvérek járnak össze. A sorsuk azonos, nincs meg a csodagyógyszer.

 

De van egy hely, ahol nem utálják ki őket. Ahol két éve karácsonyt is tarthatnak. Úgy, hogy az asztalon fenyőág, bejgli, narancs alma és üdítő. Csináltak egy évkönyvet is, amiben leírták, mit tettek eddig, és mik a terveik. Akik betegek, csak egyre szövetkeznek: segítenek a felvilágosító munkában, a megelőzésben. Ezenkívül leírták, hogy miért kellene egy otthon. Olyan, ami átmeneti szállás lehetne azoknak, akik éppen hontalanok, számkivetettek. Otthon, ahol ápolhatnák társaikat, azokat akik gyengélkednek, szédülnek, nem tudnak járni - de még nem szorulnak kórházba. Aztán: nekik is szükségük van arra, hogy néha összejöjjenek egy jót dumálni vagy szórakozni. Eddig minden klubnapot a kórházban tartottak. Nem ugyanaz. Persze a jobbik eset, ha szórakozni akarnak, sokkal inkább jellemző, hogy egyikük másikuk végtelenségig elkedvetlenedik, a sötét gondolatoktól még vánszolni is alig tudja magát. Miért ne lehetne valaki mindig a lakásban, olyan akihez be lehet térni, és akinek ki lehet önteni a lelket?

 

Ezzel indokolták, hogy kellene egy otthon. Ezt próbálták a polgármestereknek is megfogalmazni! Jó az ócska lakás is, majd rendbe hozzák ők maguk. Csak legyen. Az esetek többségében még választ sem kaptak. Vagy elutasítót. Kitérőt.

 

Viszont megnyerték az országgyűlés egészségügyi és szociális bizottságának a pályázatát és vele együtt hárommillió forintot. Egyet pedig a társadalombiztosítási Főigazgatóság adott, a NEVI-től pedig kétszázezret kaptak. Kitétel, hogy a pénz jelentős részét felvilágosító munkára kell költeni, de idén maradt arra is, hogy a legrászorultabbnak segélyt adjanak, és a kórházban elkezdett ünnepséget immáron a saját otthonukban folytassák. Mert lett, mert van - piaci áron megvettek egy ötvenvalahány négyzetméteres öröklakást. Felavatták, felszentelték. Ez a karácsonyi ajándék.

 

Aztán teltek az évek. Meglett a csodaszer, van már gyógyszer. Igaz csak azokon segít, akiknél időben kiderült a fertőzés, és folyamatosan szedni kell, nem lehet abbahagyni.

 

A szociális problémák azóta is léteznek. Sok nehéz sorú HIV-pozitív van közöttünk. Sokak rogynak meg a lelki teher alatt, és elvesztik mindenüket. De egyesület már nincsen. És nincs aki segítene ezeknek a nehéz sorsú embereken sem. Marad a kórház és az életet jelentő gyógyszer. Az egyesület meg a lakás meg már a múlté.

 

 

Please reload

Please reload

Please reload