Ha nincs kiteljesedés, hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni?

A legtöbb LMBTQ és szimpatizáns ismerősömet mélyen megfogta a Szólíts a neveden című film, többen egyenesen azt mondták, hogy ezt kellene megnézetni az emberekkel a homofóbia csökkentésére. 

Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél 

 

Bár tagadhatatlan, hogy gyönyörűen fényképezett filmről van szó, amely érzelmi bevonódás útján segíthet egy megfelelően nyitott személynek átélni a saját nemük iránt vonzódó emberek helyzetét, én mégsem vagyok 100%-ban elégedett vele – leginkább azért, mert olvastam a könyvet.

 

A könyvben a két főszereplő közötti korkülönbség (Oliver csak 24 éves – a filmben többnek látszik) csak olyan szinten jön be, hogy a fiatalabb fiú nem mer kezdeményezni, úgy közelít vágya tárgyához, mint a klasszikus kamaszszerelmekben.

 

Oliver, hozzá képest ugyan felnőtt és ez eredményez némi hierarchiát a kapcsolatban, de ugyanakkor karizmatikus személyiség, aki a kilencéves szomszéd kislány nyelvén éppúgy ért, mint az öreg sofőrén.

 

Ehhez képes a filmbeli Oliver egy üresfejű, nyálas szépfiú, aki emellett egocentrikus és bunkó. (Többen magyarázták Oliver bunkóságát azzal, hogy távolítani akarja magától Eliót, mert fenntartásai vannak a kapcsolattal szemben – csakhogy Oliver másokkal is bunkó, és velük nincs meg ez az alibije.

 

Plusz azután is bunkó Elióval, hogy összejöttek; az „ezután mivel fogsz szexelni, ásványokkal?” beszólása pl. a könyvben Elio önmaga felé intézett cinikus gondolata.) Nem az az ember, akit szívesen képzelnénk el egy Elio-érzékenységű tizenéves mellett.

 

De akkor miért is szeret bele Elio? Kézenfekvő magyarázat lenne Oliver külseje, ami erősítené azt a sztereotípiát, hogy a melegeknek csak a külső a fontos. (Mellesleg a film egy másik sztereotípiát már megerősít, amikor Elio apja bevallja fiának, hogy benne is van vonzalom a férfiak iránt.

 

A könyvben ilyesmi nem hangzik el, így nem vonjuk le azt a következtetést, hogy egy teljesen ciszheteró ember sosem lenne képes elfogadni fia melegségét.) Én azonban másként látom. Elio azért szeretett bele Oliverbe, mert ő volt kéznél.

 

Egy olasz tengerparti faluban egy magányos kamasz annyira nem találkozhatott hozzá hasonló irányultságú emberekkel, hogy amint felbukkant egy, aki egyértelműen ilyen nonverbális jelzéseket küldött, az felértékelődött a szemében.

 

Ez egyáltalán nem ritka jelenség az LMBTQ közösségben. Én is forogtam olyan közegben, ahol az egyik leszbikus lány a társaság négy másik leszbikus tagjának mindegyikével volt hosszabb-rövidebb kapcsolatban, és olyan nőpárt is ismertem, akik szakításuk után azért jöttek össze ismét, mert nem ismertek más leszbikusokat, így arra jutottak, hogy különválás esetén élethossziglani magány lenne osztályrészük.

 

Tény, hogy ezek a történetek mind a 90-es években játszódtak, de nem vagyok biztos benne, hogy egy bármilyen okból társadalmilag elszigetelt meleg vagy leszbikus nem ezt éli meg ma is. És ennek persze megvannak a veszélyei: akár az, hogy valaki benne marad egy rossz, sőt esetleg bántalmazó kapcsolatban, akár az, hogy választott partner bántja vagy kihasználja.

 

Számomra a Szólíts a neveden! az LMBTQ emberek elnyomásának arról a ritkán tárgyalt eleméről szól, hogy a láthatatlanság és a rejtőzködés miatt sokkal nehezebb olyan kapcsolatokat találnunk, amelyekben valódi kiteljesedést és kapcsolódást élhetünk meg, ezért gyakran hajlandóak vagyunk kevesebbel is beérni.

 

Nyilván előfordul ilyen döntés heterók között is, de az ilyen történetek mutatják meg, mennyivel nehezítettebb helyzetben van az, aki azonos nemű partnert keres.

 

http://mmreflexiok.blogspot.hu/2018/04/szolits-neveden.html

Megosztás
Twitter
Please reload

Please reload

Please reload