Férfiként könnyebb?

August 3, 2018

Az 1990-es években Ben Barres neurológus a negyvenes éveiben járt, mikor hivatalos nemét nőről férfira változtatta. Noha addig is jelentős eredményeket ért el a szakmájában, férfiként sokkal komolyabban vették a gondolatait, több teret engedtek neki. Egy kollégája, aki nem tudott az átmenetéről, még azzal is megdicsérte, hogy sokkal magasabb tudományos színvonalon dolgozik, mint a nővére.

 

Transszexuális férfiak vallomása önmagukról - Fotó: Washington Post - Evelyn Hockstei

 

Transz férfiak tapasztalatai rávilágítanak a nemek közötti egyenlőtlenségekre, mely sokkal összetettebb mint  gondolnánk 

 

Sokan gondolják úgy, hogy a transz férfiak számára könnyebb az átmenet és annak feldolgozása, mint a transz nők számára.

 

Egyrészt egy műtét előtt álló transznőnek sokkal nehezebb eltitkolnia transzneműségét a környezete előtt, a transz férfiakon viszont már a hormonterápia során olyan külső jegyek jelennek meg, hogy simán bárki férfinak látja őket.

 

Másrészt a transznők saját bőrükön tapasztalják meg a társadalmat átható szexizmust, míg a transz férfiak elvben az elnyomott oldalról az uralkodó nembe kerülnek. De tényleg ilyen egyszerű lenne? Négy amerikai transzférfi tapasztalatai árnyalják ezt a képet, és azt is megmutatják, hogy más tényezők – például bőrszín és etnikai háttér – hogyan befolyásolják a nemekkel kapcsolatos sztereotípiákat. 

 

Trystan Cotten (50 éves, Berkeley, Kalifornia): „Soha többé nem hívom a rendőrséget”.

 

Trystan a gender studies professzora az egyetemen, de mivel fekete, átmenete óta rendszeresen bűnözőnek nézik. Amikor egy autó beleszaladt a szomszédja házába és Trystan hívta a rendőrséget, a rendőrök először őrá fogtak fegyvert.

 

Régen is sokszor megállították gyorshajtásért, de rendszerint meg se büntették; amióta férfiként él, ilyen esetekben a rendőrök először azt kérdik meg, van-e nála fegyver, utána pedig azt, feltételesen van-e szabadlábon.

 

Már nem mer futva menni az utcán és nem hord kapucnis pulcsit, mert az túlságosan „ganxta”: jobbnak látja nem kitűnni a tömegből.

 

Ha eltéved, nem a rendőrt fogja megkérdezni útbaigazításért. „Ha túrázás közben egy hullát találnék, simán elmennék mellette. Soha többé nem hívom a rendőrséget.”

 

Trystan nincs egyedül ezzel a tapasztalattal. Végzett egy felmérést transz férfiak körében: azt találta, hogy a fekete és latin férfiak 96%-a szeretne műtétet, míg a fehéreknek csak 45%-a.

 

A színes bőrűek ugyanis fel vannak készülve rá, hogy a rendőrök megállítják és megmotozzák őket, akkor pedig – ha nem mentek végig a teljes átmeneten – kiderül a transzneműségük.

 

A fekete transz férfiak mindennapi életét és döntéseit tehát nagyban befolyásolja az, hogy a közvélekedés a feketéket még mindig bűnöző vagy legalábbis gyanús elemeknek tekinti. Persze ugyanezt a fekete cisz férfiak is megélik, őket azonban gyerekkoruk óta felkészítik erre, a transzokat pedig felnőttként, váratlanul éri.

 

Trystan egy másik helyzetben is hátránynak élte meg férfi identitását. Egyik lány tanítványa agresszíven nyomult rá: követte, sms-ekkel és emailekkel bombázta. Amikor Trystan elmesélte ezt kolléganőinek, azok csak nevettek rajta.

 

Ő pedig dilemmában volt: félt, hogy ha nagyon elutasítóan viselkedik a lánnyal, az feljelenti szexuális zaklatásért. Amikor korábban nőként élt meg hasonló helyzetet, komolyan vették a problémáját és sokkal több támogatást kapott.

 

Zander Keig (52 éves, San Diego, Kalifornia): „Egyedül maradtam”

 

Zander szociális munkásként dolgozik a haditengerészet egészségügyi központjában. Átmenete előtt leszbikus feminista volt; ma is azzal a nővel él együtt, mint korábban. Míg azonban korábban feminista körökben mindig elismerést kapott, ha kimondta a véleményét, most lehurrogják, hogy „ne ossza itt a férfi észt”, meg hogy visszaél fehér férfi privilégiumaival (bár egyébként nem is fehér, hanem latin).

 

Noha most már sokkal jobban empatizál a férfiakkal, mint korábban, ha munkája során egy kliens viselkedését védelmébe veszi, a kolléganői elfogultnak bélyegzik. Egyszer egy buszon utazott, ahol egy nő éppen azt magyarázta telefonban a barátnőjének, hogy „a férfiak mekkora seggfejek”.

 

Zander ránézett, az együttérzését akarta kifejezni, de a nő félreértette és azt mondta a telefonban: „Na, egy seggfej éppen bámul.” Zander megdöbbent, hiszen amikor régen nőként tette ugyanezt, azt a szolidaritás jelének értelmezték.

 

Ugyanakkor azt is észrevette, hogy egyes nők elvárják tőle a lovagiasságot (például engedje őket előre vagy húzza ki előttük a széket). Ez számára meglepő, hiszen feministaként mindig azt vallotta, hogy a nők egyenértékűek a férfiakkal és nem szorulnak rá a segítségükre. Az is feltűnt neki, hogy sokkal kevesebb kedvességet és odafigyelést kap. „A családomon és a közeli barátaimon kívül senkit nem érdekel, jól vagyok-e. Egyedül maradtam.”


Chris Edwards (49 éves, Boston): „Saját kezembe vettem a karrieremet”


„A reklámszakmában dolgozom, 26 évesen kezdtem el az átmenetet. A férfi kollégáimtól tanultam meg, hogyan kell pasiként viselkedni. Például amikor még nőként éltem és egy kolléganőm megkérdezte: „Mi a pálya?”, én hosszasan ecseteltem a legutóbbi meetingemet. A férfiak viszont megkérdezik ugyan, „mi a pálya?”, de mire válaszolnál, már a folyosó végén vannak.

 

Azt is észrevettem, hogy a férfiak mernek fizetésemelést vagy előléptetést kérni; ezt nőként pofátlanságnak tartottam volna. De én is elkezdtem így viselkedni, és a saját kezembe vettem a karrieremet. 

Arra is rájöttem, hogy az emberek – férfiak és nők egyaránt – csak a nőkkel udvariasak.

 

Azelőtt készpénznek vettem, hogy ha valaki előttem megy be egy épületbe, tartja nekem az ajtót. Hát most már nem. Első alkalommal simán belegyalogoltam egy ajtóba, amit egy nő konkrétan becsapott előttem. A pasik viszont elvárják, hogy képben legyek például a focival kapcsolatban, ebből is voltak kínos helyzetek.

A hormonoktól türelmetlenebb lettem.

 

Korábban mindenki jó hallgatónak tartott, de most általában nincs türelmem végighallgatni a problémák részletes ecsetelését, hanem félbeszakítom a beszélőt és megpróbálok a megoldásra koncentrálni. Szóval a pasi viselkedések egy részének tényleg lehet biológiai alapja. De dolgozom rajta, hogy türelmesebb és empatikusabb legyek.

 

Sokan kérdezik, sikeresebb vagyok-e a munkámban, amióta férfiként élek. A válaszom igen – de nem azért, amiért ők gondolják. Egyszerűen jobban érzem magam a bőrömben, ettől nőtt az önbizalmam, jobban el merem mondani a gondolataimat. Merek egyértelműen kérni, ahelyett, hogy célozgatnék, hátha valaki megérti. Viccesebb, szellemesebb, érdekesebb vagyok. Nem azért, mert pasi vagyok – hanem mert boldog vagyok.”

 

Alex Poon (26 éves, Boston): „Legkisebb lányunokából legidősebb fiúunoka lettem”

 

Alex nemrég kezdte el a fizikai tranzíciót: a mellkasműtétet főiskola után, a hormonokat most tavasszal. Nemrég mélyülni kezdett a hangja, és egyre többen tekintenek rá férfiként. Azonban kínai lévén nincs túl sok esélye, hogy markáns, szakállas arca legyen. Kicsit aggódik, hogy „lányos” vonásai miatt nem fogják férfias férfinak látni, pedig ő annak tartja magát.

 

Munkájában már kezdi érezni a férfilét előnyeit: több teret adnak neki, és olyankor is ő kap megbecsülést, ha kolléganője ugyanannyi energiát fektetett egy projektbe. Ettől kínosan is érzi magát, hiszen még emlékszik, milyen volt, amikor nőként őt kezelték kisebb értékűnek. Igyekszik ellene menni ennek a trendnek, például elismerni női munkatársai érdemeit.

 

Az is furcsán érinti, hogy mindenki feltételezi róla a szakértelmet: hiába van a szobában egy csomó nála hozzáértőbb nő, tőle kérdezik a választ. Ha pedig ő tesz fel egy kérdést, rögtön válaszolnak neki; amíg nőként élt, kerülő válaszokat kapott vagy közölték vele, hogy guglizzon rá.

 

„A hagyományos kínai kultúrában fontosak a hagyományos nemi szerepek, és teljesíteni kell az idősebbek kívánságait. Igaz, én az Államokban nőttem fel, így több terem volt önmagam felfedezésére.

 

15 éves koromban azonban bekerültem egy lányiskolába, és a kínai nagypapámhoz költöztem, hogy vele legyek utolsó éveiben.

 

Ő annyira hagyományos gondolkodású volt, hogy nem mertem levágatni a hajam vagy fiús ruhákat hordani, mert féltem, hogy felizgatnám. Kicsit sajnálom, hogy sose mondtam meg neki, ki vagyok valójában.

 

Lehet, hogy elfogadott volna fiúunokájának. A hagyományos kínai kultúra a férfiakat értékesebbnek tekinti, mint a nőket. Azelőtt a legkisebb lányunoka voltam, tehát a legkevésbé fontos; most a legidősebb fiúunoka vagyok.

 

Talán más elvárásai lettek volna velem szemben, vagy megpróbálta volna jobban belém nevelni a hagyományos kínai értékeket, mint a szorgalmat vagy azt, hogy gondoskodjam a testvéreimről és az idősekről. Bár ő sose látott engem férfiként, ezeket az értékeimet tőle sajátítottam el.”

Megosztás
Twitter
Please reload

Please reload

Please reload