"Örökbe fogadni ma Magyarországon nem egyszerű dolog" - 2. rész

Az örökbefogadás lehetősége sokak számára az egyetlen reményt jelentheti arra, hogy szülőkké válhassanak. Sajnos a magyar modell korántsem egyszerű és számos hibával működik, ahogy ezt interjúalanyaim is megerősítik majd.

Az örökbefogadási rendszer jellemzői hazánkban

 

Hanna örökbefogadásának szívbemarkoló részletei 

 

A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy felhívásunkra heteroszexuális párok és egyedülállók is jelentkeztek, ezért cikksorozatunk még változatosabb lesz, hiszen jól láthatóvá válik, hogy az intézményrendszer nemcsak az LMBTQI, hanem a heteroszexuális személyek számára is sokszor bonyolult és felesleges várakozási időkkel teletűzdelt.

 

Az első részben megismerkedhettetek Andival és Csabival, akik a rendszer árnyoldalait ismertették meg velünk. A 2. részben sokkal személyesebb hangvételű történetükben ismerkedjetek meg Hanna örökbefogadásának szívbe markoló részleteivel.

 

Történetünk, előre szólok hosszú és bonyolult lesz.

 

Az egyszerűség kedvéért a szereplők:

ÉletetAdó - Hanna vér szerinti anyukája

Papírapa - az Angliában élő volt férj, akitől az ÉletetAdónk 2017-ben vált el

Anonymus1 és Anonimus2 – Hanna egyik testvérének apukája, illetve Hanna apukája

Sittesapa - Hanna 4.5.6. testvérének apja

Gabi néni - A Gólyahír Egyesület vezetője

Éva - A Gólyahír Egyesület szolnoki kapcsolattartója.

 

Szóval a történetünk 2017. augusztus 26. napján, szombaton reggel kezdődik.

Én éppen dolgoztam, mert sok meló volt, elrendelték a hétvégi túlórát. Csabi aznap jött haza a 24-órás szolgálatból.


7:30 körül egy messenger üzenet érkezik a telefonomra, Gabi néni volt, az, és szó szerint ez állt benne:

 

"Született egy kislány, koraszülött, 1700 gr érdekel-e minket?"

 

A szívem a torkomban, Gabi nénit forrón tárcsázom, de nem érem el, mert foglalt a telefonja.
Kb. 10 perc múlva visszahív, nevetve, és közli, hogy "látom felébredtél".

 

Elmondta, hogy sokat nem tud a kislányról, reggel 6:30 körül született, 1700 gr, 32 hétre jött a világra, eddig ránézésre nincs baja, de az ÉletetAdó haza akar menni, így még aznap szombaton, vagy másnap vasárnap le kell mennünk a kórházba.

 

Mondtam semmi gond, Csabi éppen most kezdte meg egy hetes szabadságát, hétvége lévén én is szabad vagyok, hiába dolgozom, ezért otthagyom a munkát az tuti.

 

Kis idő múlva visszahívott, hogy vasárnap menjünk, és úgy készüljünk, hogy az ÉletetAdót haza kell vinnünk.

A könnyeimmel küzdök, remegő kézzel, és remegő hanggal hívom Csabit. Nagy nehezen felveszi, én meg alig hallhatóan közlöm vele elcsukló hangon, hogy Szívem, úgy néz ki megszületett a kislányunk Szolnokon. Erre Csabi válasza: Ok., akkor én most megyek a CBA-ba bevásárolni. Kérdezem tőle, hogy értelmezi is amit mondok, vagy csak hallja. Erre kiabálva visszakérdez: MI VAAAAN??? MIT MONDTÁL AZ ELŐŐŐBB????

 

Na sírás-rívás elmondom neki, hogy másnap Szolnokra kell mennünk, a többit még nem tudom.

 

Megyek vissza a helyemre próbálok dolgozni... rohadtul nem megy, a szemeim kisírva, az ábrázatom úgy néz ki, mintha világvége lenne... kérdezik mi van? 

 

Kolléganőmhöz leülök a földre (ez az iroda végében van, ahol már gyakorlatilag senki nem lát-hall) Mondom neki a történteket, látom kicsordul a könnye, az én szívem gyakorlatilag már testemen kívül dobog. Aztán elmondom a kisfőnöknek, mert hát ugye ha minden rendben van, akkor én hétfőtől nem dolgozom. Kisfőnök elkezd sírni, mint egy kisgyerek... na akkor már mindenki kérdezi, hogy mi van, így hát annak a 13 embernek elmondom.

 

Mindenki bőg, a nyakamba ugrik, gyakorlatilag mindenki tudta már, hogy mire készülünk, nem telt el úgy egy hét, hogy valaki rá ne kérdezett volna. Viccesen mondom, még jó hogy hoztam répatortát, azonnal egyen mindenki, mert ha mindenki bőg, akkor én sem tudok tiszta fejjel gondolkodni. Mindenki röhög...

 

Évivel megbeszéljük, hogy másnap reggel 8-ra megyünk Szolnokra. Annyira siettünk, hogy 1/4 8ra leértünk. Félkor hívtuk Évit telefonja kikapcsolva. Ezt ismételgettük 1/2 9-ig nem jutottunk semmire. Elvileg gólyahíres összekötő nélkül nem találkozhatunk az ÉletetAdóval. Hívom Gabi nénit, hogy itt állunk egy órája, Évi ki van kapcsolva mi legyen. Gabi néni mondja, megpróbálja másik telefonon mindjárt visszahív.

 

Visszahívott, hogy semmilyen telefonon nem éri el, sőt a férjét sem. Na akkor már azért aggódtunk, hogy valami baja esett, vagy a családjából valakinek baja van, mert hát ilyet nem szokott csinálni. Kérdem Gabi nénit mi legyen, hiszen mi itt vagyunk, az ÉletetAdó vár minket. Gabi néni közli, hogy hát elég talpraesettek vagytok, megoldjátok, menjetek be hozzá. Mondja kit hol kell keresni.

 

Na elkezdtük a kórházban keresni az ÉletetAdót, ez sem volt egyszerű, de nagy nehezen összetalálkoztunk.

 

Egy teljesen átlagos, alacsonyabb termetű, törékeny alkatú velem egykorú hölgy áll a folyosón.

 

Egymásra mosolygunk, bemutatkozunk, és innen valami megmagyarázhatatlan szál összekötött minket, a szimpátia azonnal megvolt, elkezdtünk beszélgetni, semmi kínos csend nem volt.

 

Először az izgatta, hogy a kinézetével van-e problémánk, bizonygatta, hogy ő nem roma,teljesen magyar származású. Akkor és ott már az sem érdekelt volna ha az lett volna, annyira szimpatikus volt.

Mondtuk neki, hogy ezt a témát engedje el, semmi bajunk a kinézetével. Ettől nagyon megnyugodott. Elintéztük a papírokat, mert saját felelősségére távozott a kórházból. Kérte, hogy segítsek kitölteni neki a papírokat, mert nem hozta a szemüvegét, nem látja rendesen a betűket. Mondom persze.
Olyan gyöngy betűkkel írt, ahogy én soha ebben a büdös életben...

 

A babát nem láthattuk még rögtön, mert csak 11-től volt látogatás, ekkor 9 óra volt, az ÉletetAdó menni akart haza, nélkülünk nem akarta a babát megnézni. Megbeszéltük, hogy kedden lejövünk, akkor kell neki is a kórházba visszajönni a papírokért, és akkor együtt megnézzük a babát.

 

Kijöttünk a kórházból, beszálltunk a kocsiba, és elindultunk a lakhelyére. A kocsiban picit nyugodtabban tudtunk beszélni, nyíltan.

 

Elmondta, hogy Hanna a 7. gyermeke, és ha most őt hazavinné, a többit sodorná veszélybe, mert egyedül neveli a gyerekeket.

 

De nagyon szomorú volt, és nagyon zavarban. Elmondta, hogy ő teljesen biztos abban, hogy örökbe akarja adni Hannát, erre használta fel a terhesség idejét, hogy erre felkészüljön. Saját szájából, saját magától mondta, hogy tudja, hogy össze fog omlani, de ezt neki kell magában rendeznie erre is felkészült.

 

Kérdeztem, hogy Hanna testvérei mit szólnak a döntéséhez. Elmondta, hogy nem örülnek neki, azt akarják, hogy haza vigye, de megmagyarázta nekik, hogy miért nem lehet.

 

Nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak, Azt mondta, annyira érzi a szimpátiát, hogy vagy nekünk adja örökbe vagy senkinek

 

Szóval őt hazavittük, elváltunk a azzal, hogy kedden találkozunk és bevisszük őt is Hannához. Mi még vasárnap visszamentünk Szolnokra, hogy meglátogathassuk Hannát.

 

Igen ám, de miután Évi nem volt velünk nem írtuk alá azt a papírt sem, hogy az ÉletetAdó engedélyezi, hogy mi látogathassuk a babát.

 

Közben kiderült, hogy Évi vidéken ragadt, a telefonjai meg lemerültek, nem vette észre.

 

Évi körbetelefonálta az egész kórházat, hogy nem terroristák vagyunk, nem raboljuk el a gyereket, mutassák meg nekünk, és mondjanak el mindent.

 

Így bemehettünk hozzá, talpig sterilben egy külön szobában ott volt ő 1700 gr 44 cm gyönyörű volt.

 

Egy nagyon aranyos doktor néni elmondta, hogy minden rendben vele eddig, nem látnak problémát, persze mivel koraszülött bármikor bármi történhet.

 

Ez meg is történt, ugyanis kedden, amikor másodszorra mentünk, már gépekre volt kötve, alig látszott ki a csövek alól kiderült, hogy méhen belüli tüdőgyulladása van, amit nem vettek észre 2 napig...

 

Itt jött doktor Banya, akit majdnem felrúgtam a holdig és vissza, ha te már éltél tahó bunkó paraszt felfuvalkodott büdös banyát, na akkor azt emeld a köbre, szorozd meg kettővel, és adjál hozzá még hármat.

 

Lealázott minket, lealázta az ÉletetAdót… kb. annyit mondott, hogy a gyerek belehalhat ebbe, és súlyos életveszélyes állapotban van, mindezt olyan stílusban, mintha a seggéből rángatott volna elő, majd kiviharzott…

 

A nővérkét kérdeztem, hogy akkor most mi a franc van, mert 3 perccel korábban még azt mondták, hogy csak rá kell segíteni a légzésére, most meg már haldoklik.

 

A nővérke rám nézett, mondta, hogy nyugodjunk meg, ki fog belőle jönni, nem olyan nagy a baj, mint ahogy a banya előadta. Egyelőre nincs láza, kap antibiotikumot. Miután kijöttünk, hívtuk Évit, hogy mi van.

 

Mondta, hogy ez egy iszonyat bunkó doktornő, sajnos ő a részlegvezető, nem tudnak mit tenni. Amolyan se kutyája, se macskája típus, nincs gyereke, ezért az a heppje, hogy halálra rémiszti a kismamákat. Ne törődjünk azzal, amit mondott, a gyerek alapvetően jól van, semmi jel nem mutat arra, hogy nem fog belőle kijönni. Na ÉletetAdót hazavittük, megint végigbeszélgettük az utat.

 
Ha nem így találkozunk komolyan mondom, hogy még azt is el tudnám képzelni, hogy barátnők vagyunk. Két lábbal állt a földön, teljesen normális gondolkodása volt, reális elképzelésekkel. Nyugtatott, hogy nem fogja magát meggondolni, nem játszana más érzelmeivel.

 

Na és innen kezdődtek a bonyodalmak...

 

Először is nem írhattuk még alá a papírokat, amíg bizonyos vizsgálatokat nem csinálnak meg, mert ugye tudnunk kell, hogy a tudomány mai állása szerint Hannának nincs maradandó egészségkárosodása.

A következő napokban kiderült, hogy az ÉletetAdónk 2017. áprilisában vált el a volt férjétől, akivel 11 éve nem élt már együtt.

 

A volt férj Angliában él az új családjával, és 2 új gyerekével. A gond, az, hogy a magyar törvények szerint, ha a válás kimondása és a gyerek születése között nem telik el legalább 9 hónap, akkor a volt férj nevére írják a gyereket függetlenül attól, hogy mindenki tudja, hogy semmi köze nincs a gyerekhez. (Ez akkor is így van, ha van apasági nyilatkozat egy másik férfitól...) Ergo ha örökbe akarják adni Hannát, ahhoz a volt férjnek haza kell jönnie Angliából és alá kell írnia a papírokat.

 

A gond az volt, hogy Papírapa nem tudott magáról a terhességről sem, hiszen az ÉletetAdónk ezt nem közölte vele áprilisban, amikor elváltak.

 

Napok teltek el így, Gabi néni kérte, hogy vegye fel vele a kapcsolatot fészen, hogy meg tudják beszélni, hogy mi a helyzet. Mi levelet írtunk neki, amiben kvázi könyörögtünk neki, hogy jöjjön haza, mert legalább ennek a gyereknek a sorsát azonnal tudnánk rendezni.

 

Na erre válaszolt, hogy nem kíván akadályokat görgetni az örökbefogadás elé, hazajön és aláírja a papírokat, amennyiben rávesszük az ÉletetAdót, hogy azt a 4 gyereket, aki nem az övé leveteti a nevéről.

 

Tehát papírapa kérése, hogy a 3-4-5-6 gyereket vegyék le a nevéről, akkor hazajön Hanna sorsát rendezni.

Igen ám, de ez óráról órára (szó szerint értsd, délelőtt még A verzió volt, délután már Zs) változott.

 

Hol azt mondta hazajön, hol azt, hogy nem. Gabi néni az új feleségével vérre menő vitába bocsátkozott már-már annyira, hogy felvetült az is, hogy feladjuk, és nem tudjuk örökbe fogadni Hannát.

 

Aztán Gabi néni tudott beszélni papírapával. Aki végül beadta a derekát, de feltételül szabta, hogy legalább a bíróságon indítsák el a 4 gyerek levételét a nevéről.

 

Mindenki a családjogi törvényt bújta. Az összes gólyahíres jogász, ügyvéd, mi, mindenki, aki élt és mozgott.

 

Először úgy volt, hogy pert kell indítani azok ellen a gyerekek ellen, akiket nem ismer el gyerekeiként, aztán 3 nap múlva kiderült, hogy erre össze-vissza a tudomására jutás után egy éve lett volna, és tekintve, hogy Hanna legfiatalabb testvére 4 éves, ez az idő régen letelt.

 

Aztán arra a következtetésre jutottunk, hogy papírapának, Sittesapának, és az ÉletetAdónak egyszerre be kell mennie a bíróságra, és nyilatkozni. Az egyik elmondja, hogy nem az ő gyereke, a másik elmondja, hogy az ő gyereke, mindezt a ÉletetAdó bizonyítja. Igen ám, de ugye a sittesapa jelenleg jogerős büntetését tölti, tehát őt ki kell hozatni a sittről.

 

Papírapa megelégedett annyival, hogy menjenek be együtt a bíróságra, legalább indítsák el az ügyet. Gólyahíres ügyvéd megírja a beadványt, elvállalja ingyér a képviseletet. Hurray, jöhet haza a csávó, majd közli, hogy erre neki nincs pénze... (na itt már egymás között mindenféle felmenőjét felhívtuk erkölcstelen aktusokra...)

 

Gabi néni megbeszélte mindenféle jogásszal, könyvelővel, a jó Istennel, és az Egyesület ki tudja fizetni neki a fapados repjegyet, hogy hazajöjjön. Erre közölte papírapa, hogy őt kirúgják, ha 2 napja otthagyja a munkáját, mondtuk nincs gáz, jöjjön vasárnap, hétfőn este mehet haza.

 

No, egy pénteki napon interneten megrendelte Gabi néni a jegyét, elküldte neki a beszállókártyát, a mindent.

 

Vasárnap kimentünk érte a reptérre, előtte Százhalombattára elmentünk Gabi néniért.

 

Én, mint a filmekben kinyomtattam bazi nagyban a nevét egy lapra, hogy az érkezési oldalon azzal állunk és várjuk őt.

 

Miközben megyünk Százhalombattára, Gabi néni hív, hogy gáz van, mert a repülő nem a net szerint nem szállt fel. Nézem a mobilon mondom neki, hogy az nem lehet, mert on the time-t ír ki, vagyis időben van.

 

Aztán kiderült, hogy annyira izgultunk, hogy elnéztük az időt. Mert ugye Londonból indult a gép, és hát Londonban 12h, az nálunk 13h...

 

Na kiértünk a reptérre, ülünk egymás mellett, mint nem is tudom mik. Kb. pislogás nélkül néztük a táblát és figyeltük a lámpát, hogy mikor száll le a gép. A lámpa villogni kezdett, odamentünk az érkezési oldal kijáratához, tartom a kis táblámat. Szétvetett mindhármunkat már az ideg.

 

Gabi néni mögöttem kommentálja a kijövő embereket: ez túl kövér, ez túl sovány, túl alacsony, túl magas, ez nővel van, ez ennyi bőrönddel biztos, hogy nem egy napra jött stb. stb.

kínunkban már nevetünk a saját nyomorunkon.

 

És mint egy rossz kalandfilmben, persze, hogy az utolsó ember volt, aki leszállt a gépről, és utoljára lépett ki azon az ajtón.

 

Akkor szerintem nagy durranást hallhatott Budapest, 3 szívről gigatonnányi feszültség hullott a mélybe. Itt van... Papírapát hazavittük.

 

Az Isten háta mögül Gabi nénit hazavittük Százhalombattára, utána elmentünk a nővéremként tisztelt barátnőmhöz, Maglódra mert ő vásárolt be a gyereknek ruhákat, ugyanis semmink nem volt, ami volt az is fiús volt, mert hát nekünk azt mondták, hogy 99%-hogy fiúnk lesz, mivel a sorban előttünk nagyon sokan várnak kislányra...

 

Másnap hajnalok hajnalán keltünk 1/2 6-ra Százhalombattán voltunk Gabi néniért, onnan elmentünk az Isten háta mögé a papírapáért, közben az ÉletetAdót felküldtük a bíróságra, hogy húzzon sorszámot, ne kelljen sokat várni.

 

Berobogtunk a bíróságra, ott ismét találkozunk az ÉletetAdóval. Csabi próbálta papírapát lefoglalni, én az ÉletetAdót foglalkoztattam, hogy még véletlenül se kezdjenek el egymással beszélgetni, vagy vitatkozni.

 

Beadják a papírokat, így együtt indulunk Szentendrére (Mivel a gyerek pestmegyei lakos volt, és a jelenlegi törvények szerint megyénként egyetlen egy gyámhivatal foglalkozhat az örökbeadásokkal, és Pest megyében ez Szentendre, így nekünk is oda kellett menni) Ott majdnem minden zökkenőmentesen megy, papírapa ragaszkodik ahhoz, hogy ő csak vélelmezett apaként kerüljön bele a jegyzőkönyvbe, ettől az ÉletetAdó ideges lesz, annyira, hogy fogtam a kezét, hogy ne törjön ki, mint a Vezúv.

 

Na nagy nehezen aláírjuk a papírokat. Mindenki neve helyesen szerepel, végre valahára. Várjuk a papírokat, a folyosón, közben bekapcsolom a telefonom, némára veszem. Kb. 450 üzenet jön, melynek zöme a mivanmárholvagytokmikormentekagyerekértmikorértekmárhaza…..

 

Papírok megvannak, bevágódunk a kocsiba. Gabi néni mondja, hogy őt tegyük csak ki a szentendrei HÉV állomásnál, mert még bevásárol, csak utána megy haza. Papírapát elvittük a reptérre, közben én a hátsó ülésen némán beszélgetek az ÉletetAdóval, mert szétveti az ideg, hogy papírapa 150ezer kilométeres távolságon belül van. Fogom a kezét némán formálom a szavakat, hogy nyugodjon meg, mindjárt kitesszük, és vége.

 

Csabi közben papírapával beszélget, a visszapillantóban összeakad a tekintetünk, egy fél kacsintásból tudom, hogy tudja, hogy nem hagyhatja papírapát téma nélkül.

 

Kiérünk a reptérre, illedelmesen megköszönjük Papírapának, hogy megtette, amit megkövetelt a haza, és nagyon hálásak vagyunk. Papírapa közli, hogy reméli nagyon boldog életünk lesz, és nagyon vigyázzunk a kicsire, bár neki semmi köze hozzá, de úgy érzi nálunk jó helyen lesz.

 

ÉletetAdó megnyugszik, hogy papírapát magunk mögött tudhatjuk, beszélgetünk egész az otthonáig. Bekanyarodva a kis utcába hasít egyszerre belénk, hogy mi bizony többet nem találkozunk, ha minden jól megy, legalábbis az elkövetkezendő 14 évben biztos, hogy nem. Ettől megrémül ő is, én is.

 

Félmondatokba kezd, hogy milyen jó lenne, ha legalább a fészen tarthatnánk a kapcsolatot, de tudja, hogy nem lehet, én ígérem, hogy ha szeretné, akkor Gabi nénin keresztül küldök fényképet. Hálás, mondta, hogy azt szívesen fogadná.

 

Megöleljük egymást, itt már sírunk mindannyian, kéri, hogy nagyon vigyázzunk Hannára, és nagyon szeressük őt, biztosítjuk felőle, hogy már most a végtelenségig rajongunk érte, itthon, nagy család várja, mert bár nekünk a szüleink már nem élnek, de a barátaink már tűkön ülnek, hogy mikor jöhetnek segíteni, bevásárolni, dajkálni stb.

 

Nagy nehezen elválunk és indulunk, hogy elhozhassuk a kislányunkat.

Beérünk, furcsán hat, hogy visszük az autós hordozót, a gondosan elcsomagolt tiszta ruhákat. Az osztályra már nem engednek be minket, a nővérke kikapja a kezemből a szatyrot, közli, hogy mindjárt hozza Hannát.

 

Fel-alá járkálva steril köpenyben, és maszkban cirkálunk a folyosón, egyszer csak megjelenik egy nővérke kezében a mi picike kislányunkkal, és a kezembe adja. Földöntúli élmény... a mennyekben járunk. Csabival egymásra nézünk, jézusmáriaszülőklettünk, félünk és örülünk egyszerre. Hát valahogy így indult a mi kis életünk.

 

Persze rögtön másnap a Madarász Gyermekkórházban kötöttünk ki, mivel a légzésfigyelőnk többször beriasztott. 3 napig voltunk bent, mindenféle vizsgálatra elküldték (ezt mondjuk azért egyáltalán nem bántam), majd kiderült, hogy jaaaaaa, az Angel Care légzésfigyelőre nincs ráírva, (egyébként egyikre sem...), hogy kis súlyú babáknál ne használjuk kókuszmatracon, mert nem érzékeli a gyereket....

 

Megosztás
Twitter
Please reload

Please reload

Please reload