A jelenlegi magyar rendszer legnagyobb kárvallottai az LMBTQ emberek. Erre világít rá Haragonics Sára és Dér Asia dokumentumfilmje.
Március 11-től érhető el az HBO GO kínálatában az Anyáim története – Fotó: Járdány Bence
A film egy örökbefogadás mellett döntő leszbikus pár, Virág és Nóra történetét meséli el
Mint minden film, nyilván Anyáim története című dokumentumfilm is mindenkiben más és más gondolatokat indít el. Biztos sokan csodálkoznak rá, hogy jé, hát ilyen, ha két nő nevel egy gyereket, vagy jé, hát így működik (azaz már csak működött) a leszbikusok általi örökbefogadás.
Nekem mondjuk ezeknek egyike se volt újdonság és a személyes életemet sem érintik, úgyhogy engem sokkal inkább megragadott az a vonulat, amiben a két főszereplő a külföldre költözést latolgatja, majd megvalósítja. Szerintem ennek is vannak hasznos tanulságai azok számára, akikben sztereotip kép él a külföldre költöző magyarokról.
Virág és Nóra ugyanis egyáltalán nem azért akar Nyugatra menni, mert ott kolbászból lenne a kerítés (még szerencse, hogy nincs, milyen büdös lenne már mindenhol). Az anyagi érdekek részben pont a költözés ellen szólnának, hiszen Nóra Bécsben nem folytathatja a munkáját. Az egy dolog, hogy fel kell adnia zenei karrierjét (egy időre biztosan, amíg nem talál új társakat hozzá), de nyelvtudás és kapcsolatok híján csak jóval alacsonyabb státuszú és fizetésű lehetőségek közt válogathat – sokan vannak ezzel így, ismerősöm, egy elegáns budapesti étterem volt főpincére Londonban ismét mosogatásból élt. A másik opció, hogy Nóra otthon marad a gyerekkel, ez a lehetőség azonban több veszélyt rejt magában: egyrészt nem tudjuk, Virág fizetéséből eltartható-e egy háromfős család, a háztartásbeli pozíció rosszat tesz az ember önbecsülésének és átrendezi a családi erőviszonyokat, ráadásul a gyerek Virághoz kötődik jobban, és esetleg zokon venné, hogy a másik anyukájával kell több időt töltenie. (A filmből nem tudjuk meg, hogyan oldották meg végül ezt a helyzetet.)
A Bécsbe költözés nemcsak anyagi áldozatokkal jár. A két nőnek le kell mondania a gyönyörű vidéki házról, amiben laknak, a baráti társaságukról (mondjuk Covid előtt talán nem sejtették, mennyire) és arról is, hogy második gyereket fogadjanak örökbe. Az utóbbi a legnehezebb döntés, és szívfacsaró azt látni, amikor megállapodnak, hogy a jóváhagyott kérelem ellenére visszalépnek, mert egyrészt az új gyerekre való várakozás, másrészt sikeres örökbefogadás esetén a beszoktatás és a különböző gyámhatósági ellenőrzések miatt még tovább kellene Magyarországon maradniuk.
De hát miért megy olyan sok magyar külföldre, ha ekkora anyagi, szakmai és személyes áldozatokkal jár? A film erre is megadja a választ. Számos tüntetést láthatunk a politikai rendszer ellen, amelyek semmi eredményt nem hoztak, illetve részleteket vezető politikusok homofób megnyilvánulásaiból. A jelenlegi magyar rendszernek az LMBT emberek jobban megisszák a levét, mint mások. Már eleve a törvény sem ismeri el azt, hogy egy azonos nemű pár család lehet. Bár a doku egy pontján a külföldi vendég lazán bedobja, hogy „engem nem zavar, hogy a törvény szemében nem létezem”, de nagyon sokakat meg zavar, és a szimbolikus kirekesztésnek gyakorlati hatásai is lesznek, amint mondjuk egy óvónéninek kell elmagyarázni, hogy ki az a másik néni, aki néha jön a gyerekért. Ráadásul az elmúlt években a szivárványcsaládok korábbi láthatatlanságuk helyett politikai kereszttűzbe kerültek, és már nemcsak a retorika, hanem a törvények szintjén is támadják őket. Nóra és Virág a második gyereket akkor sem tudta volna örökbe fogadni, ha történetesen Magyarországon maradnak – és ez tanulság lehet számos magyar LMBT (és más) embernek, hogy nem számíthatnak semmi jobbra. Ezzel szemben a film Nóra és Virág esküvőjével végződik; új hazájuk végre elismeri őket családként.
Túl sokan feltételezik, hogy a külföldre költöző magyarok gazdasági migráncsok, akiket megszédített az ottani gazdagság. De ez a többség esetében nem így van. Egyrészt a külső szemlélő meglátja ugyanezt a gazdagságot Magyarországon is, hiszen ott él Európa egyik legvagyonosabb embere, és a rózsadombi meg elővárosi villák mellett eltörpülnek a finn családok szerény faházai. Azt is nagyjából mindenki sejti, hogy Nyugaton sem a segédmunkások járnak Mercedesszel. Másrészt azok, akik nem csak idénymunkásként, hanem full-time külföldre mennek, jellemzően nem vagy nemcsak anyagi megfontolásból teszik. Az LMBT emberek általában azt hozzák fel, hogy itt élénkebb a meleg élet, több a közösségi program és szórakozási lehetőség, jobban teret kapnak az LMBT közösség marginalizáltabb tagjai is (pl. a bevándorló hátterű emberek vagy a HIV-pozitívok).
A szivárványcsaládok számára az, hogy itt elismerik őket családként, és a gyereküket nem elutasítja az iskola azzal, hogy „csak megzavarná” a többi gyereket a családi háttere (az évekkel ezelőtti waldorfos történetre utaltam), hanem megtanítja a családok sokszínűségére, kézzelfogható előny. Persze sokan jönnek el azért is, hogy később aztán elfogadó közegben, diszkriminációtól mentesen vállalhassanak gyereket. És azért is, mert egyszerűen szar egy olyan közegben létezni, ahol folyamatosan árad a médiából az ellened szóló gyűlöletbeszéd, és ez fokozatosan megfertőzi az átlagembereket is. És persze nyilván van ezer más ok is, például a megfelelően működő szakszervezetek, a független bíróságok és egyáltalán az a tudat, hogy egy demokráciában él az ember.
Azok, akik kritizálják a külföldre költöző LMBT (és más) embereket, gondolják át ezeket az érveket – és azt, mit tehetnének ők maguk, hogy Magyarország ne olyan hely legyen, ahol egy szivárványcsaládnak nincs maradása.
