Szivárvány a képernyőn – kell-e külön queer televízió Magyarországon?

A queer reprezentáció nem tűnt el a magyar médiából – csak átalakult. Miközben a televízió egyre inkább háttérbe szorul, felmerül a kérdés: van-e még értelme egy önálló „szivárvány TV-nek”, vagy épp az integrált, mainstream jelenlét hozza el a valódi elfogadást?

A kérdés ma már nem csak az, mit nézünk, hanem az is, hol találjuk meg a történeteinket. A kép forrása: Buzzfeed

Személyes tévés élményektől a streaming korszakig: hogyan jelentek meg az LMBT történetek a képernyőn, és miért lehet zsákutca egy külön queer csatorna létrehozása ma Magyarországon?

Bevallom őszintén: én még ahhoz a – ma már talán konzervatívnak számító – fogyasztói réteghez tartozom, akinek van televízió a háztartásában. Nem csak porfogóként. Időnként leülök elé, és azon keresztül nézek sorozatokat, hírműsorokat, könnyedebb tartalmakat vagy éppen ismeretterjesztő műsorokat. Valahol ezzel nőttem fel – és talán emiatt máshogy is látom a reprezentáció kérdését.

Kamaszkoromban teljesen természetes volt, hogy akár közszolgálati, akár kereskedelmi csatornákon belefutottam olyan filmekbe és műsorokba, amelyek LMBT emberekről szóltak, vagy egyszerűen csak jelen voltak bennük. Ilyen élmény volt számomra a C.R.A.Z.Y. című francia–kanadai film, amelyet a Magyar Televízión láttam – egy érzékeny, identitáskereső történet, ami sokáig velem maradt. Ugyanígy meghatározó volt a Fiúk a klubból sorozat, amely egy egész közösség életét, kapcsolatait és dilemmáit hozta közelebb.

De nem csak fikcióról van szó. Az MTV-n futó The Real World például már a 90-es években olyan valós történeteket mutatott meg, amelyek akkoriban kifejezetten bátornak számítottak. Különösen emlékezetes maradt számomra az az évad, amelyben Pedro Zamora szerepelt – egy kubai bevándorló hátterű, HIV-vel élő meleg aktivista. Az ő története nemcsak konfliktusokat hozott felszínre a lakók között, hanem emberi közelségbe hozta azt, amiről addig sokan csak előítéletek szintjén gondolkodtak. A Sean Sasserrel való kapcsolatának bemutatása, illetve az a tény, hogy halála előtt még elbúcsúzhatott Kubában élő családjától, egészen megrendítő pillanatok voltak.

A magyar televíziózásban is voltak hasonló, ha nem is mindig ennyire mély, de fontos pillanatok. Gondolhatunk Hoffer Misi karakterére, aki az elfogadás és elutasítás között egyensúlyozott a saját családjában, vagy a korai valóságshow-k szereplőire, mint VV Zsolti vagy VV Kismocsok. És ott van Steiner Kristóf is, aki szintén nem egy tematikus csatornán, hanem a mainstream médiában vállalta fel önmagát.

Moziban ülve is megtapasztaltam, hogy ezek a történetek nem csak egy szűk közegnek szólnak. Amikor a Moonlight vetítésén azt láttam, hogy szépkorú nézők is beülnek a filmre – és nem véletlenül, nem „tévedésből”, hanem őszinte kíváncsiságból –, az számomra azt jelezte, hogy van nyitottság. Talán több is, mint amennyit feltételezünk.

És éppen ezért vagyok bizonytalan abban, hogy szükség van-e egy önálló „szivárvány TV-re” Magyarországon.

Elsőre jól hangzik: dedikált tér, láthatóság, közösségépítés. De közben ott van a veszélye annak is, hogy mindez elszigetel. Hogy a queer történetek „átkerülnek” egy külön csatornára, amit azok néznek, akiket eleve érdekel – miközben a valódi áttörést talán pont az jelentette eddig, hogy ezek a történetek a mainstream részeként jelentek meg.

Ráadásul a médiafogyasztás teljesen átalakult. A mai fiatalok már nem a televízió előtt ülnek, hanem streaming platformokon, podcastokon, online tartalmakon keresztül tájékozódnak és szórakoznak. Ebben a közegben egy klasszikus televíziós csatorna létrehozása nemcsak kockázatos, hanem talán anakronisztikus is.

Sokkal izgalmasabbnak tartanék egy olyan queer fókuszú streaming- vagy online platformot, amely teret ad hazai tartalomgyártóknak. Lehetnének benne podcastok – könnyedebb és komolyabb témákkal –, interjúk, viták, kísérleti filmek. Egy olyan közeg, ahol fiatal rendezők bemutathatják rövid- vagy nagyjátékfilmjeiket, amelyek később akár szélesebb közönséghez is eljuthatnak, akár mozikban, akár nemzetközi platformokon.

Ez nemcsak reprezentáció lenne, hanem lehetőség is. Nemcsak megmutatná a közösséget, hanem építené is.

A kérdés tehát számomra nem az, hogy kell-e külön szivárványcsatorna, hanem az, hogy hogyan tudnak ezek a történetek a lehető legtöbb emberhez eljutni. És ebben a válasz ma már egyre kevésbé a televízió, és egyre inkább az online tér.

Talán nem külön csatorna kell – hanem az, hogy ugyanazon a képernyőn, ahol eddig is, továbbra is helyet kapjanak ezek a történetek. Láthatóan, természetesen, maguktól értetődően.