A cruising alaprajza - Építészeti irányelvek a vágy maximalizálására

A cruising kultúrája minden időben megtalálta maga számára azokat a helyszíneket, ahol virágozhat a mainstream terekből kitaszított szexualitás, legyen az egy park elhagyatott épülete, a szauna zuhanyzója, vagy egy törökfürdő öltözője. Azonban van egy pillanat, amikor a tér megszűnik csak háttér lenni, és elkezdi aktívan formálni azt, ami benne történik. Ma már rengeteg kifejezetten alkalmi szex számára kialakított hely létezik, így az építeszet vágyfokozásra való használata is csúcsra lett járatva. Erről tanúskodik az idei Whole Festival Howl Hut-jának design-ja és a berlini Boiler Sauna is.

A fény, a látvonalak és az anyaghasználat mind arra szolgálnak, hogy a vágy ne rejtve létezzen ezekben a terekben - Fotó: Boiler Sauna Berlin

Mire figyelnek ezeknek a tereknek a létrehozásakor, hogy ne elrejtsék, hanem felerősítsék azt, ami a testekkel történik bennük?

A Whole United Queer Festival évente kerül megrendezésre Ferropolisban, egy egykori szénbányászati területen, ahol óriás kotrógépek magasodnak a táj fölé. A fesztivál egyik állandó helyszíne a cruising village, aminek nevéből egész egyszerűen következtethetünk a céljára. A village visszatérő szereplője a HOWL londoni, szexpozitív márka és közösség, amely saját sátrat (vagy inkább kunyhót) üzemeltetett a helyszínen. A HOWL küldetése szerint céljuk a szégyen lebontása és az élvezet demokratizálása nemtől, szexuális orientációtól és testalkattól függetlenül. A fesztivál egésze egyébként nem tekinti ezeket a tereket mellékes kiegészítőnek: a szervezők saját megfogalmazásában a pánszexuális és FLINTA*-only zónák „nem mellékhelyiség, hanem strukturális elköteleződés" a fesztivál architektúrájában.

A Boiler ezzel szemben Berlin egyik legnépszerűbb, dedikáltan meleg szaunája, ami három emeleten keresztül, közel 1500 négyzetméteren ad teret a cruise-olni vágyóknak. Finn szauna, gőzkamra, pezsgőfürdő és nem mellesleg egy labirintus-szerű cruising-zóna üvegezett részekkel, amelyből rá lehet látni a medencére (és persze a medencéből be a labirintus rejtett sarkaiba). A szauna tervezője, a Studio Karhard, úgy beszélnek munkájukról, hogy tudatosan egy adott hangulat megteremtése számukra a cél, ami egyértelműen érezhető is az ipari anyagokon csöpögő és csurgó folyadékokon megcsillanó vörös fény megvilágításában. 

A két tér építészetének megvalósítása között első ránézésre nem sok hasonlóság van, hiszen az egyik egy pop-up, relatíve olcsó anyagokból épült fesztiválstruktúra, míg a másik komoly beruházással megvalósult, állandó intézmény. Az őket tervező logika viszont ugyanabból a forrásból táplálkozik.

Aaron Betsky Queer Space: Architecture and Same-Sex Desire (1997) című, azóta klasszikussá — és sokat vitatottá — vált könyve amellett érvel, hogy a meleg férfiak és leszbikus nők történetileg is az építészeti innováció élvonalában jártak, elhagyott városrészeket foglalva el és alakítva át olyan belső terekké, amelyek a színpadiasság logikáját követik. Betsky elemzését sokan kritizálták leegyszerűsítő, kizárólag a gazdag fehér meleg férfiak tapasztalatára fókuszáló szemlélete miatt. Ezt a kritikát fogalmazta meg élesen Samuel R. Delany is Times Square Red, Times Square Blue (1999) című művében, amelyben a New York-i pornómozik és más félig nyilvános terek eltűnését gyászolja, amelyeket a városrehabilitáció söpört el a munkásosztálybeli férfiak elől.

Fotó: Cruising Pavilion kiállítás, Velence - ArchDaily

A 2018-as Velencei Építészeti Biennálé keretei között nem-hivatalosan bemutatott Cruising Pavilion című kiállítás is annak a térbeli kapcsolatára fókuszált, hogy a nyilvános szex miképp lesz térbeliségében titkolt, hol helyezkedik el ez a finom határvonal a láthatóság és a láthatatlan között. A kiállítás kurátorai szerint az ipari formanyelv, amely ma számos meleg klubot és szaunát jellemez (nyers beton, csövek, gyári fények, csiszolt fém), tudatos, tervezői „lefordítása" a hetvenes-nyolcvanas évek elhagyott, ipari cruising-helyszíneinek esztétikájának.

A Cruising Pavilion kurátorai egy hosszabb beszélgetésben (Glass Bead folyóirat) konkrétan három tervezési kategóriát fogalmaznak meg a cruising-terek kialakításánál: a láthatóság, a tájékozódás és a folyadékok. Érvelésük szerint a szaunák és a nyilvános mosdók alapvetően is a testi folyadékok kezelésére specializált terek, a parkok pedig természetükből adódóan labirintus-szerűek, és nehezen beláthatók, megfigyelhetők. A darkroomok ezt a hármas egységet aknázzák ki, miközben a modernista város rendezettség-ideálját fetisizálják. 

Egy másik, újra és újra megjelenő eszköz a glory hole. Egy kanadai kutatócsapat - Dave Holmes, Patrick O'Byrne és Stuart J. Murray - külön tanulmányt szenteltek ennek az elemnek, amelyben a glory hole-t olyan architekturális megoldásként írják le, amely szándékosan választja le a testi kontaktust az archoz és személyazonossághoz kötött társas kontextusról — vagyis magát a falat, illetve a falba vágott nyílást teszi meg a vágy közvetítőjévé.

Fotó: Boiler Sauna Berlin

A Boiler esetében ez az elmélet konkrét tervezői döntésekben csapódik le. A Studio Karhard olyan elemekkel dolgozik, mint az előbbiekben is említett üvegezett fal, amin keresztül rá lehet látni a medencéből a gőzfürdőben történő eseményekre, így a látás és a leshetőség, a voyeurizmus nem melléktermékévé, hanem funkciójává válik a térnek. A gőzfürdőn belüli cruising labirintus strukturálisan kényszeríti ki, hogy a látogatók lassabban, ismételten haladjanak át ugyanazokon a pontokon, ami a “véletlenszerű” találkozások valószínűségét növeli. Szándékosan középre helyezett, nyitott zuhanyzók, hogy a szaunából ülve is a szemünkbe ütközzön a sziluetteket kirajzoló hátsó fény. A zárható magánfülkék hasonlóan útvesztő-szerűen vannak elrendezve, mint a gőzfürdő. A tompított vörös vagy épp kék ledek, a rácsos, ketrecekre emlékeztető elemek pedig ugyanazt a hangulatot hozzák vissza, amiről például Ira Tattelman is írt a new york-i meleg fürdőházak esztétikájával kapcsolatban a Public Sex/Gay Space 1999-es kötetében.

Ezek a térszervezési stratégiák, hogy hol tágul, vagy épp szűkül a tér, hogy a testek szabadon áramolhassanak, vagy éppen torlódjanak, mind hozzájárulnak a testi közelség fokozatainak megszervezéséhez. Érdekes a három szint funkcióinak megoszlása is, hiszen megérkezés után fel kell mennünk az első emeleten található öltöző részbe, hogy aztán a pinceszintre merüljünk alá, ahol már általában nem csak a ruha, de az egy szál törölköző is lekerül az emberekről. A két szint között található bárban pedig egy teljes átmeneti állapot jön létre.

A Boilerrel ellentétben a Howl-hut esetében a tervezési folyamat is nyilvános, hiszen a HOWL saját közösségi médiás dokumentációja lépésről lépésre mutatja be, hogyan gondolkodott a projektről a felkért berlini stúdió, a Studio Maren, amely kreatív rendezéssel, díszlet- és kiállítástervezéssel, valamint immerzív installációkkal foglalkozik divat, kultúra, performansz és élő események területén. A HOWL briefje a dokumentáció szerint tömören ennyi volt: „unapologetic elevated pleasure" — vagyis szégyenkezés nélküli, emelt szintű élvezet.

A koncepció kiindulópontja, hogy a hut egy úgynevezett “térbeli horgony” (spatial anchor), amely túlmutat az építmény fizikai kiterjedésén. A Studio Maren tervei alapján ezt áttetsző polikarbonát-lemezekkel, fátyol-szerű textilekkel és a fény rétegzésével érték el. A különböző átlátszósági fokok és az árnyékok egymásra rakódása egy olyan teret hoz létre, ami folyamatosan mozog a nyilvános kietettség és az intim zártság között.

A közösségi oldalaikon megosztott vázlatokon látszik, hogy a belépési pont után egy kifejezetten közösségi, “open out” részt találunk, amit semi-private területek és glory hole-ok követnek, hogy aztán a struktúra belsejében már teljesen bezárjanak a falak. A polikarbonát-fal mögött megjelenő sziluettek, és a függönyökre vetülő testek árnyékai válnak a fő motívummá. A HOWL esetében a vágy maximalizálása a látás és a láttatás különböző fokozataiban rejlik.

A Boiler és a Howl-hut tehát aktív infrastruktúráivá válnak a testi élvezeteknek. A fény, a látvonalak, az anyaghasználat és a mozgásszervezés mind olyan eszközök, amelyekkel a tervezők tudatosan alakítják, hogyan találkoznak, látják és érintik meg egymást a testek. Ez a fajta tervezés a queer térelmélet évtizedes hagyományára épül, ugyanakkor, ahogy a legújabb kritikai kutatások, és maguk a Cruising Pavilion kurátorai is kifejtik, hogy ez önmagában nem zárja le a kérdést, hogy egyáltalán létezhet-e „megoldott" cruising-építészet. A Boiler és a Howl-hut lenyűgöző tervezői megoldásai legfeljebb azt bizonyítják, hogy minden korszak újra és újra megtalálja ehhez a saját formanyelvét.

Felhasznált irodalom: 

• Betsky, A. (1997): Queer Space: Architecture and Same-Sex Desire. William Morrow, New York.

• Delany, S. R. (1999): Times Square Red, Times Square Blue. New York University Press.

• Holmes, D., O'Byrne, P., Murray, S. J. (2010): "Faceless sex: glory holes and sexual assemblages." Nursing Philosophy, 11(4), 250–259.

• Holmes, D., O'Byrne, P., Gastaldo, D. (2007): "Setting the space for sex: Architecture, desire and health issues in gay bathhouses." International Journal of Nursing Studies, 44(2), 273–284.

• Tattelman, I. (1999): "Speaking to the Gay Bathhouse: Communicating in Sexually Charged Spaces." In: Leap, W. L. (szerk.): Public Sex/Gay Space. Columbia University Press, New York, 71–94.

• "Darkrooms and White Cubes: Cruising Pavilion in Conversation with Glass Bead." Glass Bead, 2019. Elérhető: glass-bead.org

• Frearson, A.: "Cruising Pavilion aims to show how sex 'is always latent or silenced' in architecture." Dezeen, 2018. május 30. Elérhető: dezeen.com