Russel T. Davies, a Fiúk a klubból és a Doktor Who írója újabb sorozattal jelentkezett.
Az önéletrajzi ihletésű It’s a Sin a 80-as évek meleg bulijait idézi fel
A sorozatot még a koronavírus-járvány előtt forgatták, de néhány elem kísértetiesen hasonlít arra, amit most átélünk
Amikor a dél-walesi fiatalember 18 éves korában az oxfordi egyetemre ment, néhány otthoni barátja színészi karrier reményében Londonba költözött. Kibéreltek egy lakást, elnevezték Pink Palace-nak, és éjjel-nappal buliztak benne. Hétvégenként maga Davies is csatlakozott hozzájuk. Ezek az élmények ihlették új, ötrészes sorozatát, amely már látható a BBC négyes csatornáján.
A történet egy csoport meleg fiatalemberről szól, akik igyekeznek ledobni szüleik generációjának béklyóit és habzsolják az életet. A BBC riportere megkérdezte Daviest, hogy eltúlozta-e a bulik vadságát a drámai hatás kedvéért, mire ő így felelt:
– Szó sincs róla! Már otthon Swansea-ben elkezdtük a bulizást. Azon a nyáron mindannyiunk szülei elutaztak nyaralni, mi meg csak buliztunk. Az egyik bulink 3 hétig tartott! Egyik házról a másikra jártunk. Amit a sorozatban megjelenítek, az semmi se volt ahhoz képest. Persze nem folyamatosan éltünk így, de most, 40 évvel később is úgy emlékszem vissza a Pink Palace-ra, hogy fantasztikus hely volt.
Davies kihangsúlyozza, hogy mindez nemcsak a piálásról és a szexről szólt.
– Arról szólt, hogy szabadok voltunk. Hogy nyíltan megéltük a melegségünket vagy bármilyen szexualitásunkat. A bulizás volt a legkevésbé fontos, sokkal fontosabb volt, hogy milyen életet élünk.
Azonban sötét felhők gyülekeztek a horizonton: egyre többen pletykálnak egy új betegségről, amely a jelek szerint csak meleg férfiakat támad meg. A sorozatban a főszereplő, Ritchie (akit Olly Alexander, a Years and Years popegyüttes frontembere alakít) először szkeptikusan áll hozzá ezekhez a hírekhez: „És akkor a biszexek csak minden második nap lesznek betegek?”, és mindenféle összeesküvés-elméleteket szajkóz, amelyek szerint a HIV Isten büntetése, vagy az oroszok fejlesztették ki egy laboratóriumban – ez szépen mutatja, hogy a fake news nem az internet-korszak szüleménye.
Amikor Ritchie fenti állításai elhangzottak a sorozat előzetesében, többen AIDS-tagadónak nevezték a karaktert.
– Akkoriban mind azok voltunk. Az aktivisták, akik képben voltak, megpróbálták tájékoztatni az embereket, szórólapokat hagytak a bárokban, amit a tulajok rendre kidobtak. Magukat az aktivistákat is kidobták, mert azt gondolták, csak rá akarnak ijeszteni az emberekre, hogy ne szexeljenek; még azzal is meggyanúsították őket, hogy melegellenes mozgalom tagjai – fejti ki Davies.
Ritchie nem Davies alteregója, hanem mindenki olyat képvisel, aki először nem különösebben foglalkozott az AIDS veszélyével. – Először csak egy furcsa pletyka volt, valami amerikai dolog. Nagyon távolinak tűnt. Aztán szó szerint egyre közelebb került hozzánk, míg végül a szeretteinket is támadta. A 80-as évek közepére gyakorlatilag mindannyian ismertünk olyat, aki elkapta és haldoklott.
A sorozat azt is bemutatja, hogy a hatóságok és a társadalom AIDS-re adott reakcióit hogyan korlátozta az ismerethiány, a félelem és a szégyen, különösen az első időkben. A sorozatot még a koronavírus-járvány előtt forgatták, ugyanakkor néhány elem kísértetiesen hasonlít arra, amit most átélünk.
– Tényleg fura visszanézni azokat a jeleneteket, amelyekben védőöltözet, távolságtartás, paranoia és félelem szerepel, egyesek túlreagálják a helyzetet, mások nem vesznek róla tudomást. A történelem ismétli önmagát.
Davies maga is beismeri, hogy újabban „sok meleg sorozatot” ír. Szerinte igaz ugyan, hogy a meleg közösségnek ma több hangja van, mint a 80-as években, nem szabad azonban készpénznek venni, hogy ez mindig így lesz.
– Meg vagyok győződve róla, hogy a jogok, amelyeket elértünk, papírvékonyak és bármikor elveszíthetjük őket – véli Davies, és példaként említi, hogy 2013-ban a belügyminiszter, Priti Patel, az egyenlő házasság ellen szavazott. – Úgyhogy ne mondja senki, hogy lazíthatunk, mert megvannak a jogaink, megvan a szabadságunk. Folyamatosan ébernek kell lennünk.
Davies egyik célja ezzel a sorozattal (ahogy más meleg sorozataival is) az volt, hogy megszólaltassa az LMBT közösséget – még akkor is, ha nem mindig mérik fel jól a helyzetet, mint Ritchie teszi az AIDS-szel kapcsolatban. A másik célja pedig a megemlékezés azokról a barátairól, akik AIDS-ben haltak meg. Mivel legtöbbjüknek nem voltak gyerekei, idősebb családtagjaik pedig sorra távoznak az élők sorából, lassan senki nem fog emlékezni rájuk. Davies szerint ezért fontos, hogy elmeséljük a történetüket most, még mielőtt emlékből történelemmé válna.
