Winston Churchillről sokan azt tartják, hogy egyedüliként figyelmeztetett a nácizmus veszélyeire, ám ez nem fedi a valóságot.
Még időben figyelmeztettek a nácizmus veszélyeire a brit meleg honatyák
Az elnyomás rendszere bármikor visszatérhet!
Az 1920-as és 30-as évek elején Berlin a világ egyik legszabadabb városa volt meleg szempontból, ahol 4 év múlva már sorra tartóztatták le a melegeket.
Ismert tény, hogy az 1930-as években a brit politikusok többsége szövetségesnek tekintette a náci Németországot a Szovjetunióval szemben. Gyakran úgy tüntetik fel, mintha Winston Churchill lett volna az egyetlen, aki figyelmeztetett a nácizmus veszélyeire. Chris Bryant brit parlamenti képviselő szerint azonban volt egy csoport brit meleg és biszexuális honatya, akik ellenezték Hitler támogatását – és emiatt üldöztetésben volt részük.
Chris Bryant a parlament történetéről készült könyvet írni, és ekkor találkozott
Jack Macnamara nevével, aki konzervatív párti képviselő volt 1935 és 1944 között.
Bryant könyvében rajta kívül Robert Bernays, Ronnie Cartland (Barbara Cartland írónő öccse), Harold Nicolson és Ronald Tree története is szerepel. Többen közülük éppen azért tiltakoztak a Hitlerrel való szövetség ellen, mert látták, mit tettek a nácik a német melegekkel.
A 20-as években és a 30-as évek elején Berlin a világ egyik legnyitottabb városa volt meleg szempontból – amint ezt Christopher Isherwood írásaiból és az ezek alapján készült Kabaré című filmből is tudhatjuk. Isherwoodhoz hasonlóan számos gazdag brit járt Berlinbe azért, hogy nyíltan megélhesse férfiak iránti vágyait, hiszen Angliában akkoriban kényszermunka járt a homoszexualitásért.
A nácik hatalomra kerülése után azonban ezek a meleg és biszexuális brit parlamenti képviselők látták, hogy németországi barátaikat sorra tartóztatják le és ölik meg. Az Egyesült Királyság akkori miniszterelnöke, Neville Chamberlain az úgynevezett megbékítési politika híve volt, vagyis különböző engedményeket adott a náciknak (például a Müncheni Egyezményben Németországnak adta a Szudéta-vidéket) azért, hogy elkerülje a háborút.
Macnamara és társai rendszeresen találkoztak, és azt tervezgették, hogyan tudnák Chamberlain politikáját megbuktatni. Természetesen a kormány ezt nem hagyta szó nélkül: lehallgatták a telefonjaikat, és mind Chamberlain, mind a kormánypárti sajtó gyakran tett célzásokat a melegségükre. A brit honatyák kinevették őket, amikor a nácizmus veszélyeire figyelmeztettek, és Cartlandot egy különösen heves parlamenti felszólalása után Chamberlain konkrétan árulónak nevezte.
– Árral szemben úsztak – de hát egész életük erről szólt, úgyhogy nem adták fel – mondja Bryant. – A történelemkönyvekből tudjuk, hogy Churchill mindig is harcolt Hitler ellen, de arról nincs szó, hogy számos más ember is volt Churchill körül, majdnem mind melegek vagy biszexuálisok, akik ennek a harcnak a motorjai voltak.
Chamberlain politikája természetesen kudarcot vallott, Németország megszegte a Müncheni Egyezményt. Mikor kitört a háború, a rebellis képviselők közül sokan bevonultak; Cartland azt mondta édesanyjának, hogy biztosan utálni fogja a hadsereget, de nem várhatja el, hogy más fiatalemberek harcoljanak helyette. Macnamara német bombázásban halt meg Olaszországban 1944-ben, Cartland pedig Dunkirknél 1940-ben.
Winston Churchill így nyilatkozott Cartlandról: „Nemes szellem volt, aki a személyes karrierrel nem gondolva követte meggyőződését. Egy olyan korban, amikor politikai életünk gyenge és unalmas volt, félelem nélkül szólalt fel Nagy-Britannia érdekében.”
A háború előtt és alatt mutatott bátorságuk ellenére ezeket a férfiakat mára elfeledték. Chris Bryant reméli, hogy könyvével felidézheti emléküket és figyelmeztetheti az embereket, hogy a haladás nem visszafordíthatatlan.
– Gyakran aggaszt, hogy a fiatal melegek és leszbikusok szerint az elnyomás már soha nem térhet vissza. De csak annyit mondok: 1930-ban Berlin volt az egész világ legszabadabb városa – és 1934-ben már sorra tartóztatták ott le a melegeket.
