A Liberális Párt elnöke szerint a jogegyenlőségi küzdelem mindannyiunk felelőssége.
Az AmandaSOKK vendége Bősz Anett országgyűlési képviselő volt
Amikor egy fiatal elmegy innen, leggyakrabban nem azért megy el, mert itthon nem tudna megélni. Azért mennek el sokan, mert már nem tudják elviselni a közhangulatot.
Bősz Anett harmadik éve országgyűlési képviselő, több mint egy éve vezeti a Liberális Pártot. Ha megkérdezik tőle, miért ilyen fontosak számára az LMBTQ emberek, mosolyogva csak annyit mond: szerinte az életben minden tulajdonságunk egy skálán mozog, és sosem tudhatjuk, hogy mi alapján állítódnak be rajtunk azok a bizonyos csúszkák.
Van, akinek abszolút hallása van, és van, akinek jó az egyensúlyérzéke, míg mások a saját nemükhöz vonzódnak. Mint mondja, minden a „mínusz kilencedik hónapban dől el”. Senki sem szereti, ha bántják, és mélyen átérzi azoknak a mindennapjait, akik egy tulajdonságuk és nem viselkedésük vagy döntéseik miatt válnak folytonos gúny, kritika vagy támadás tárgyává.
Te miben voltál más, mint a többi gyerek?
Nagyon fiús kislány voltam, folyton fára másztam, fociztam, hatévesen magam akartam elkezdeni cselgáncsozni, és olyan rövid volt a hajam, hogy nyolcadikos koromban úgy néztem ki, mint egy tizenkét éves kisfiú. A legtöbben ebben a korban ma már festik a körmüket, a hajukat és a szempillájukat, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy lemásszak még tíz kötelet a dzsúdóedzés után este, aztán szaladtam haza tanulni. Voltam szerelmes már egészen kicsiként is, mindig fiúkba, de azt pontosan tudtam, milyen kilógni a sorból.
Azt is tudtam, hogy az édesanyámat időnként egészen közeli ismerősök bombázzák, hogy nekem pszichológusnál lenne a helyem, és nem így kéne kinéznem. Egyáltalán nem érdekeltek a lányos dolgok, és nekem jó volt ez így.
Mindeközben édesanyám ellenállt, és sosem gondolta, hogy nekem valami bajom van. Szépen kivárta, amíg egy napos tavaszi reggelen eldöntöttem, hogy szeretném megnöveszteni a hajamat. És akkor vettem fel életemben először feszülős pólót. Meg vagyok róla győződve, hogy akkor se lett volna semmi baj, ha az a nap sosem jön el.
Ha ebben a folyamatban engem megzavartak volna, és nem tehettem volna azt, amit szeretek, ma nem lennék az, aki vagyok. El sem tudom képzelni, micsoda fájdalom lehet, amit átél egy meleg, mire felnő. Hogy hányszor hallja saját szüleitől, hogy „miért nem vagy te normális?”, vagy hogy „nem lesz unokánk”. És akkor még nem beszéltem azokról, akiket egy coming out után kitagadnak otthonról.
A legutóbbi beszélgetésünk óta érkezett egy olyan komment, hogy ritka az a politikus, aki ilyen felkészülten beszél az LMBTQ emberek ügyéről.
Soha nem értettem azokat a politikusokat, akik csak odamennek egy ügyhöz, fotózkodnak, és aztán továbbállnak. Nem értem, hogy ezek az emberek miért lettek politikusok. Pontosabban: nagyon is értem, csak ezért nem éri meg. Nem csak az embereknek, önmaguknak is hazudnak. Persze én is nagyon szeretem azt az LMBTQ témákban, hogy odaállok egy nagy szivárvány elé, ahol minden olyan szép színes, jó a zene, meg úgy érzem magam, mintha egy nyugat-európai nagyvárosban lennék, de az nem megy, hogy csak akkor tudok valamit elmondani a 33-as cikkelyről, amikor éppen hatályba lép, mert a kommcsapat a kezembe nyomta a sajtóanyagot. Mindig is a melegek elárulásának tartottam a jelenséget, hogy amikor jön a Pride megnyitó, akkor gyorsan nagyon fontosnak tartjuk az ügyet, aztán amikor levonulnak a szivárványzászlók, akkor a téma el van felejtve.
Szerinted hogyan élnek az LMBTQ emberek ma Magyarországon?
Tudnunk kell, hogy a meleg közösség tagjai nap mint nap küzdenek a hátrányos megkülönböztetéssel. Szívbemarkolóak azok a felmérések, hogy milyen sokan vesztettek már el munkát (vagy nem is kapták meg azt) szexuális orientációjuk miatt. A transzneműek körében ez a szám még magasabb.
Aggasztó az az új szabályozás ami a napokban lépett hatályba. Novák Katalinhoz kell fordulni engedélyért, ha egy egyedülálló ember örökbe szeretne fogadni.
Eddig sok szivárványcsalád úgy keletkezett, hogy a szülők egyesével feliratkoztak az egyedülálló örökbe fogadni vágyó szülők listájára, és vártak. Szerintem ezt a szabályozást kifejezetten a meleg közösség ellen vezették be. Ezek után már sokkal jobban oda fognak figyelni arra, hogy a melegek ne tudjanak örökbe fogadni. Tudnám, hogy miért jobb egy állami intézmény, mint két anyuka vagy két apuka, akik szerető szülőként gondoskodnak egy gyermekről. Példaként szoktam említeni azt a leszbikus párt, akik közül az egyik orvos, a másik pszichológus, és már náluk lakott egy két és féléves kislány, akivel imádták egymást. Aztán a próba együttlakás után úgy döntött a gyámhivatal, hogy mégsem adja oda ennek a leszbikus párnak a kislányt. El tudod képzelni, hogy mit érezhetett az a csöppség, amikor végre szerető anyukákra lel, és elszakítják őket?
Nagyon szomorú történetek vannak. Mi lehet itthon a fő probléma?
Sajnos Magyarország eltévedt a rendszerváltás után a cél felé vezető úton. A régi rendszert úgy-ahogy sikerült lerombolni, de még mindig lehet választást nyerni kádári reflexekre alapozva. A jogegyenlőségéért folytatott küzdelmet talán csak törvények szintjén kezdtük el, de a társadalom nagy hányada ebből sosem érzékelt semmit.
Én tisztelem azért Nádasdy Ádámot, mert úgy kezdte a „Meleg férfiak, hideg diktatúrák” című film interjúsorozatában a dokumentumfilmesekkel a beszélgetését, hogy ha most azt akarják vele kimondatni, hogy itt harminc év alatt semmi sem változott, és cseberből vederbe estünk, akkor hazamegy, mert ez nem igaz. És ebben neki igaza van. Csakhogy ami van, az még mindig nem elegendő. És nem csak a melegeknél, de a szegényeknél vagy számos más magyar életében ez így van. Mára eljutottunk oda, hogy roma polgárjogi harcosok mondják ki rendezvényeken, hogy „bizony, a nem roma emberek közül is sokan jutottak cigánysorsra”. Ha ezt így ki lehet mondani, az egy dráma.
Összeszorul a szívem a mai napig, amikor a középiskolámmal az „Élet a burkon kívül” című témahét keretében az Önálló Élet Egyesület egyik vezetőjével beszélgettünk, aki egy mozgássérült hölgy. A családnevére már nem emlékszem, de róla a szülőfalujában úgy beszélnek nagyjából, hogy „a Szabóék béna lánya” – és ő tudja, hogy nem akarnak neki rosszat. Csakhogy ez már az ő belső munkájából eredő fölülemelkedés. Ezért mondtam neked a műsorban, hogy akik azt mondják, hogy „hülye buzi” vagy „büdös cigány”, azok azt kockáztatják, ha ne adj’ Isten születik egy sérült gyermekük, hogy rájuk meg majd azt fogják mondani, hogy „annak a nyomoréknak az anyja”.
Úgy nem lehet élni, hogy mindig mindenki úgy akar egy kicsit magasabbra kerülni, hogy a másikat tapossa a sárba. Azért lettem politikus, hogy ezt elmondjam az embereknek, és ha ebből valami pici sikerül, akkor már nyertünk. Ha pedig ezt egy kormányváltás után szabályozásokra és a társadalomszervezési ajánlat megváltoztatására fordítjuk, akkor sokan fognak nyerni.
Támogass minket egy megosztással!
