Magyarországon kevés szó esik az átnevelő terápiákról, bár itthon is végeznek hasonló kezeléseket, ha nem is elektrosokkal.
Egy transz átnevelő terápia túlélője vall megpróbáltatásairól
A konverziós terápia emberéleteket tesz tönkre
Már oldalunkon is beszámoltunk a brit Ban conversion therapy kezdeményezésről. Honlapjukon olyan emberek mondják el történetüket, akiknek megpróbálták „terápiával” megváltoztatni szexuális irányultságukat vagy nemi identitásukat.
Mert igen, ha nálunk nem is esik sok szó róla, transz emberek éppúgy válhatnak az ilyen áltudományos módszerek áldozataivá, mint LMB társaik. Ennek illusztrálására meséljük el Carolyn történetét.
Egy unalmas 1964-es őszi napon a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat orvosai egy sötét, ablaktalan helyiségben egy 17 éves fiút becsatoltak egy fából készült székbe, és elektródákat tettek a testére. Az órákig tartó terápia során áramütéssel sokkolták, miközben nőkről készült képeket vetítettek a falra neki. Megrázó történet következik.
A sohói kávézóban a most 72 éves Carolyn Mercer mosolyogva nézi egy kisfiú fényképét. – Ez a személy felnőtt és átváltozott – mondta a nő. – De még mindig én vagyok.
„Három éves voltam a Lancashire-i Preston városában, mikor rávettem a húgomat, hogy cseréljünk ruhát. Ott álltam anyukám boltja előtt, és reméltem, hogy az emberek kislánynak látnak majd. Este abban a reményben aludtam el, hogy valaki feltalálja az agyátültetést és átültetik az agyamat egy olyan testbe, amit jobban a magaménak érzek. Mindez az 50-es években volt, nem voltak szavaim arra, amit éreztem. Ma már tudom, hogy nemi diszfóriám volt: kétségbe voltam esve, mert a számomra kijelölt biológiai nem nem felelt meg a nemi identitásomnak.
Mire tinédzser lettem, zavarodottságom öngyűlöletté változott. Tudtam, hogy a társadalom abnormálisnak és gonosznak látja a transz embereket – vagyis, gondoltam, akkor biztos én is abnormális és gonosz vagyok. Miközben „fiús” hobbikkal foglalkoztam, mint a rögbi és a boksz, ha arra gondoltam, hogy férfiként kell leélnem az életemet, öngyilkossági gondolataim támadtak.
Megértést és támogatást keresve mindent elmondtam a helyi lelkésznek. Ő elvitt egy pszichiáterhez, aki megszervezte, hogy egy blackburni kórházban averziós terápiának vessenek alá, ami a konverziós terápia egyik fajtája. Akkoriban én is akartam ezt – ki akartam gyógyulni azokból az érzésekből, amelyeket abnormálisnak gondoltam és amelyek tönkretették az életemet. De ma visszagondolva az jár a fejemben: még ha a hozzájárulásommal történt is, miért volt joguk kínozni engem?
A terápiás alkalmak során egy sötét szobába vittek, és lekötöztek egy fából készült székre. Fájdalmas áramütéseket kaptam, miközben a falra nők képeit vetítették ki elém. Még ma is élénken emlékszem az áramütések fájdalmára és arra, hogy könnyek csorognak le az arcomon.
Az orvosok úgy gondolták, ha a női nemet a fizikai fájdalommal kapcsolom össze, nem fogok többé arra vágyni, hogy nőként éljek.
Ezután tényleg megpróbáltam „normálisan” élni. Megnősültem, lett két gyerekem, tanárként dolgoztam. Kívülről tökéletesnek tűnt az életem – ráadásul én lettem a legfiatalabb iskolaigazgató az egész megyében. De valahányszor eszembe jutott az elektrosokk-terápia, szó szerint remegni kezdtem. Ilyen értelemben a kezelés hatásos volt, hiszen hatott a testemre. De ami a lelkemet és a gondolataimat illeti, csak azt érte el, hogy még jobban gyűlöltem magam.
A diszfória érzése nem múlt el a kezeléstől, sőt még csak nem is csökkent. Évtizedekig küzdöttem vele – csak a 90-es években szántam rá magam a hormonkezelésre. Ettől a testem végre jobban kezdte tükrözni azt, akinek belül éreztem magam. De még mindig nem mertem vállalni az identitásomat a munkahelyemen. A családom elfogadó és kedves volt, de nem értettek meg igazán. Olyannak szerettek, amilyennek mindig is ismertek, de egyre kevésbé éreztem úgy, hogy az valóban én lennék.
Csak mikor 55 évesen korengedménnyel nyugdíjba mentem, éreztem azt, hogy nyíltan megélhetem önmagam. És bár sokkal jobbá vált az életem, az averziós terápia emléke azóta is kísért – most, 40 évvel később is elém villannak azok a terápiás alkalmak.
Semmi sem törölheti el azt a kárt, amit a múltban okoztak bennem, de a jelent és a jövőt jobbá tehetjük. A konverziós „terápia” barbár módszer és nem is működik. Nem volt szükségem arra a kezelésre és nem érdemeltem meg; amire szükségem lett volna és amit érdemeltem volna, az az elfogadás. És ma már megvan ez az életemben, akármennyi kárt is okoztak bennem annak idején.
Ma már nincsenek sötét titkaim. Nem kell eltitkolnom, ki vagyok. De még mindig bennem él az el nem fogadottság miatti fájdalom, az az érzés, hogy éveken keresztül gonosznak és abnormálisnak tartottam magam. Azt reméltem, hogy 2021-re már senkinek sem ajánlanak fel úgynevezett konverziós „terápiákat”, pláne nem kényszerítenek senkit bele ilyenbe. De amíg nem tiltja törvény az ilyen módszereket, a veszély fennáll.”
Egy megosztással támogathatsz minket!
