• Vidra Szabó Ferenc

Ha mesélni tudnék a 16 éves énemnek, más életutat járok be

Frissítve: ápr 13

Csilla – aki egy kaposvári transznő – azt mondja, ha lenne időgépe, visszamenne a múltba, és korábban elkezdené az átalakulást.


Van akinek költöznie kell, és van akit megvernek vagy megaláznak transzszexualitása miatt /Fotó: Shutterstock


Elképzelni sem tudjuk, hogy pubertáskorban min megy keresztül egy vidéken élő transzszexuális

Csilla mérnökként dolgozik, 33 éves. Még az első zárás előtt megtörtént a hivatalos névváltoztatása, és az elmúlt évben átesett a teljes nemátalakító műtéten is. A környezete, rokonsága, közvetlen munkatársai tisztában vannak transzságával, elfogadják, támogatják.


Hogyan történt a felismerés, hogy valójában lány vagy?

A konkrét felismerés, hogy transz vagyok, az egyetemen történt. Előtte még magam előtt is tagadtam, elnyomtam, hogy nem egy átlagos fiú vagyok. Nem érdekeltek a fiús dolgok, az autók vagy a foci. Mindig a lányokat nézegettem. Nem azért néztem meg a lányokat, mert tetszettek, hanem mert irigyeltem őket. Hogy szabadon mászkálhatnak női ruhákban, amit én nem tehetek meg. Az egyetem első évében, a kolesznak a belső fájlmegosztó szerverén bukkantam rá olyan animékre (animációs filmekre), amikben nemüket megváltoztató karakterek szerepeltek. Akkor döbbentem rá, hogy ezek a karakterek illenek rám, én is pontosan az vagyok, mint ők! Utána kezdtem el rákeresni erre a témára. Megindult bennem valami. Elkezdtek a fogaskerekek összepasszolni. Életcélt adott, mert előtte inkább csak sodródtam az árral, nem voltak hosszú távú céljaim. Napról napra éltem.


Kinek mondtad el először?

A húgomnak. Azt mondta, hogy menjek el egy pszichológushoz, és ha megerősíti, akkor ő is elfogadja. Elmentem egy kaposvári pszichológusnőhöz, aki az első alkalommal antidepresszánst akart felírni, amit nem fogadtam el. Nem gyógyszerre volt szükségem, hanem abban vártam segítséget, hogy az addig felépített falaimat hogyan tudnám ledönteni. Hogy ki tudjak nyílni, és fel tudjak jönni olyan mélyről, ahol voltam. Öt vagy hat alkalommal voltam nála, és ahogy haladtunk előre, úgy döbbentem rá, hogy érzelmileg mennyire a béka feneke alatt vagyok. A pszichológus végig nagyon támogató volt, segített megtenni az első lépéseket. A húgommal azóta is nagyon jóban vagyunk.


A családod hogyan reagált?

Édesanyám azt mondta, hogy ő ezt már valahol sejtette. Érzett valamit, de nem tudta pontosan, hogy mi van velem. Eleinte kicsit nehéz volt neki, de onnantól kezdve végig támogatott. Édesanyám rokonsága többségében szabad szellemű emberekből áll, mindannyian nagyon elfogadóak. Édesapám már meghalt, de amíg élt, jó volt a kapcsolatunk. Akkor még távol álltam az előbújástól. Nem voltak mélyenszántó beszélgetéseink, szerintem tudta, hogy valami nem stimmel velem, de ezt a témát kerültük. Édesapám családja viszont nagyon konzervatív. Gyerekként sem szerettem hozzájuk járni, mert náluk mindig pedáns rend volt. Az ajtó küszöbén a rézpánt mindig fényesen csillogott, nem volt szabad rálépni. Mindig leültem egy fotelba, és amíg ott voltunk, fel sem álltam onnan. Miután édesapám meghalt, megszakadt velük a kapcsolatom. Ha találkoznánk valahol, lehet, hogy meg sem ismernének.


Hogyan folytatódott az utad?

Találtam egy önsegítő csoportot Pesten, ahol megismerkedtem más transz emberekkel. Ott ismertem meg a tranzíció előnyeit, hátrányait. Megismertem a többiek háttértörténetét. Volt, akit kipenderítettek otthonról, volt, akit megvertek, megaláztak. Ezzel ellentétben nekem szerencsém volt. A hivatalos nem- és névváltoztatásom is simán zajlott. Összeszedtem minden papírt. Segítségemre volt egy másik transz lány innen a környékről. Együtt jártunk fel Pestre pszichológushoz, pszichiáterhez. Megkaptam a hivatalos végzést, ennek örömére másnap felvettem egy szoknyát, és bementem dolgozni. Akkor mérnök asszisztensként dolgoztam egy másik cégnél, és az üzem vezetője egy idősebb férfi volt, akinél a megjelenésem kiverte a biztosítékot. Közös megegyezéssel jöttem el, de valójában kirúgtak. A mostani munkahelyemre már nőként jelentkeztem be, és a közvetlen munkatársaim tudják, hogy mi a helyzet velem. Mérnökként dolgozom, a termeléstől külön vagyunk, és csak akkor megyünk le hozzájuk, ha valami zűr van. Az első két-három hétben furán néztek rám, összesúgtak a hátam mögött. De mostanra már minden elsimult, elégedettek a munkámmal, egy vagyok a többi munkatárs közül.



Az átalakító műtétek is komplikációk nélkül zajlottak?

Igen. A kasztrációm nem sokkal a hivatalos nemváltás után történt, a nagyműtétem pedig tavaly nyáron Belgrádban. Fantasztikus élmény volt, amikor a kórházból jöttünk hazafelé kocsival, átléptük a magyar határt, és a rádióban felcsendült Pharrell Williamstől a Happy! A kasztráció után is volt egy kisebb felszabadító érzésem, de ez a határátlépés szenzációs volt! Sikerült a műtét, és a koronavírus járvány miatti lezárások ellenére simán átengedtek a határon! Azóta ez a kedvenc számom. Letöltöttem a telefonomra, és gyakran meghallgatom.



Kaposvár viszonylag kisváros. Hogy viszonyulnak hozzád az utcán emberek?

Eleinte úgy éreztem, hogy megbámulnak az emberek, de egy idő után rájöttem, hogy semmi értelme velük foglalkozni. Egy esős őszi délután biciklivel siettem a nagynénémhez, a színház parkon vágtam keresztül a vizes, sáros domboldalon, amikor a hátsó kerekem beleakadt valamibe, és beborultam a sárba. Az első kerekemben egy nagy nyolcas keletkezett, a nadrágom elszakadt, a térdem fájt, csupa sár és fű voltam. Leültem egy padra, és egy fél órát sajnáltattam magam. Aztán felkecmeregtem, és tolva indultam tovább. Végigmentem a vasútállomás előtt, ami négy óra után eléggé forgalmas volt, el a buszállomás mellett, ami még forgalmasabb volt, át a gyalogos felüljárón, ami szintén teli volt emberekkel. Ezután vettem észre, hogy valahol elveszítettem a karkötőmet, és visszaindultam megkeresni. Visszamentem oda, ahol elestem, megtaláltam, és újra elindultam. Akkor már nagyon megnéztek az emberek. Megfogalmazódott bennem, hogy amit mások látnak vagy hisznek rólam, az egyáltalán nem egyezik meg azzal, aki valójában vagyok. Nem tudhatják, hogy min mentem keresztül, nem jártak az én cipőmben, így nem ítélhetnek el annak alapján, hogy sáros vagyok, és hogy elszakadt a nadrágom. Úgy voltam vele, hogy ráadásként még bemegyek a Sparba is! Innentől kezdve nem érdekelt, hogy megbámulnak, mert egyrészt semmi közük hozzá, hogy ki vagyok, másrészt nincs joguk hozzá, hogy elítéljenek.


Hogyan alakultak a párkapcsolataid?

Komoly kapcsolatom még nem volt senkivel. Még szűz vagyok. Most teljesen visszavonultam. Korábban próbálkoztam. Megismerkedtem egy transz lánnyal, aki tetszett. Egy párszor találkoztunk, de nagyon messzi laktunk egymástól, és a távolság miatt megszakadt a kapcsolat. Most a munkára összpontosítok, a munkába temetkezem. Ha leülök a gép mellé programozni, akkor megfeledkezem a világról, meg ami körülöttem van. Azt sem veszem észre, hogy éhes vagyok, vagy hogy pisilni kell. Gondolom, ez azért van így, hogy ne érezzem azt, hogy magányos vagyok. Mert ha lenne mellettem valaki, akkor inkább vele tölteném el a szabadidőmet.


Hogyan képzeled a jövőd?

A jelen politikai helyzetet elnézve, lehet, hogy külföldön. Nem nagyon szeretném elhagyni a hazámat. Egy pesszimista jövőképet képzeltem el, és attól csak jobb lehet. Lehetséges, hogy egyedül öregszem meg a macskáimmal, és én leszek a környéken a bolond macskás hölgy.


Van-e valami, amit másként csinálnál, ha újra kezdhetnéd?

Ha lenne egy időgépem, és visszamehetnék a múltba, korábban elkezdeném az átalakulást. Valamikor a pubertáskorba mennék vissza. Elmesélném a tizenhat éves énemnek, hogy hová jutottam, és akkor őneki nem kellene annyit szenvednie, mint amennyit nekem kellett. Ha mindent tudok előre, akkor nagy valószínűséggel más életutat jártam volna be.


Köszönjük a beszélgetést!


Támogass minket egy megosztással!


A COVID és a melegek

Újjászületők – Nemváltoztató élettörténetek


Queer rovatunk további cikkei