In memoriam Desiré Dubounet – Egy szabad lélek, aki felforgatta a budapesti éjszakát

2025. december 26-án elhunyt Desiré Dubounet, polgári nevén William Charles Nelson, aki különös, extravagáns személyiségével és határt nem ismerő önkifejezésével maradandó nyomot hagyott a magyar queer éjszakai életben. Miss Mandarin személyes hangvételű visszaemlékezése egy olyan korról és emberről mesél, aki nemcsak álmodni mert, hanem élni is az álmait.

Desiré Dubounet és társulata egy korszak ikonikus alakjai voltak, akik a szabadságot nemcsak hirdették, hanem meg is élték A kép AI Generált

Egyik nap azzal ébredt, hogy Tunéziában kell új filmjét leforgatnia – és másnap már indult is, egy egész utazó világgal maga körül

Színes női parfümökkel teli világunkba egyszer csak felbukkant egy különös egzotikus figura. Amerikai angolt beszélt, ezért senki nem nagyon értette, de talán mindnyájunknál nagyobb igénnyel bírt arra, hogy szabadon szárnyalva megvalósítsa önmagát, illetve felszabadítsa a benne szunnyadó, mindeddig elnyomott nőt. William Charles Nelsonként érkezett hozzánk, alig 45 évesen, és azonnal felforgatta az egész világunkat. Valamiféle egészségjavító masinát hozott magával, amelyeket eleinte nagyon sikeresen értékesített, ebből pedig krőzusi vagyonra tett szert. Az új magyar nábobként szórta is a milliókat. Szép lassan kihívó cicik, igéző szőke hajkorona, miniszoknyába és tűsarkúba bújtatott karcsú, kecses lábak bújtak elő a magát értelmes feltalálónak álcázott Bill Nelsonból.

Ahogy fogytak a gépei, egyre többet akart. Kibérelte az üresen álló Kilián laktanya alagsorát a Körút és az Üllői út sarkán, és hamarosan megnyílt Budapest új nevezetessége, az Alibi. A szórakozni és új élményekre vágyó fiatalok megostromolták a műintézményt, pláne amikor egy sértődés folytán a Capella teljes traveszti társulata hirtelen az Albiban lépett fel Lady Dömper vezetésével. Bár néha én is ott voltam, de mindig kissé kívülállóként. Bill-Desiré egyre többet akart: jó szakembereket szerződtetve filmcsinálásba kezdett, új társulatát pedig – amelyben gyakran ő is megcsillogtatta művészi erényeit – egyfajta szabadon áramló, minden ritmust, dallamot és szöveget felülíró önkifejezés jellemezte.

Egyik nap azzal ébredt, hogy Tunéziában kell új filmjét leforgatnia. Ehhez mintegy harmincfős stábot vitt magával: a kisegítő személyzetet, műszaki embereket, gyönyörű szőke feleségét, Ildikót, valamint az összes nála fellépő travit – Dömpert, Zsófit, Tequilát, Giselle-t, Plexit, Fruttit, Evyt, és még sokakat, ha valakit kifelejtettem volna. Ebbe az utazó cirkuszba számtalan férfi imitátor is tartozott, akik mind gyakorló terepszínű ruhát viseltek, valamint Trixi és én is. Nekünk férfi szerepet szánt, ezért diszkréten farmerekbe húzódva álltunk a fal mellett. Már a reptéren hatalmas feltűnést keltettünk: a kolléganők önfeledten élték női életüket, feltűnő, színes ruhákban, kihívó minikben és topokban pompáztak, mellettük pedig egy egész „regiment” kimenős katonával. A Fővárosi Nagycirkuszban éreztem magam, csak a majmok és a tigrisek hiányoztak.

Megérkezve egy gyönyörű tengerparti szállodában kaptunk egy- és kétágyas szobákat. Hamarosan elkezdődött a forgatás, és szem nem maradt szárazon a látványunktól. A lányok a legfeltűnőbb kreációikban, tollakban, tűsarkúban vonultak a tengerparton a gyakorlóruhás srácokkal, egyik-másik lábán a tűsarok időnként elsüllyedt a homokban. Fergeteges volt.

A szépséges, feltűnő travijainknak hamar akadt helyi hódolójuk is. A srácok minden délután türelmesen várták imádottjaikat, és egy közeli, félmeleg- vagy melegbarát bárban múlatták az időt. Mi Trixivel láthatatlanok maradtunk. Az utolsó napok egyikén a forgatókönyv szerint minket, két gonosz árulót megkínoztak, és női ruhában bedobtak a börtönbe. Erre az alkalomra kicsinosítottam magam, majd a forgatás után én is elmentem a közeli bárba. Ekkor éltem át mindazt, amit addig Rejtő Jenő könyveiben merő kitalálásnak tartottam: a levegő mintha megsűrűsödött volna körülöttem. Egy fiatal suhanc, aki magát Tigrisnek nevezte, felkért táncolni.

Tánc közben állandóan hozzám törleszkedtek idegen férfiak, és egyesek a gerincemen végig húzták az ujjaikat. Mint később megtudtam, ez az udvarlás és a tetszés kinyilvánítása volt. Amikor visszaültünk az asztalunkhoz, három fiú ugrott körénk, kis sörös üvegeiket a falhoz vágva fegyverként akarták Tigris ellen fordítani. Én, mint tisztességes úriasszony, felugrottam és a falhoz lapulva heves sikoltozásba kezdtem. Hála Istennek, megmentésünkre sietett a bár két biztonsági őre, és a rendbontókat – Tigrissel együtt – kidobták.

Még alig ocsúdtam fel és fékeztem meg lábaim remegését, amikor az egyik őr hozzám hajolt és közölte, hogy ha óhajtom, Tigrist visszaengedik. Nem óhajtottam. Dömpert megkértem, hogy kísérjen haza. A kijáratnál a diszkó heves éljenzéssel búcsúztatott. Lehet, hogy a helyi ízlésnek éppen megfeleltem, nem is tudom. Ezt abból is gondolom, hogy hazafelé ballagva egy rissz-rossz Berva moped fékezett mellettünk, és meginvitált egy körre. Dömperhez simulva udvariasan elutasítottam az ajánlatát: „my husband” – mondtam szerényen.

Ezzel véget is ért Rejtő Jenői diadalom, de megvolt és valóban megtörtént. Még egyszer köszönöm, Desiré!