Shamal Waraich 34 éves, egy vallásos brit-pakisztáni családban született, Manchesterben. 2013-ban diagnosztizálták HIV-vel, és azóta beszél az embereknek arról, hogy milyen melegként, muszlimként és HIV-vel diagnosztizálva élni.
"A vallásomat a saját szabályaim szerint követem, és Isten megbüntet majd engem, de ez kettőnk között marad.”
"Csak arra emlékszem, hogy féltem szembenézni a valósággal, és az volt a legfőbb vágyam, hogy elnyeljen a föld”
Shamal Waraich elmondása szerint, mindeddig még soha nem találkozott olyannal, mint saját maga
Az életében mostanra jutott el arra a pontra, hogy büszke arra, aki, azaz brit-pakisztáni, muszlim, meleg, és HIV-fertőzött .
Szívesen megkérdezné az emberektől, hogy tisztában vannak-e azzal, hogy milyen nehéz muszlimként, és HIV pozitívan élni.
2013 októberében állapították meg nála Hív fertőzöttséget. Amikor megtudta az eredményt, megszégyenülve, és bűnösnek érezte magát. A HIV a meleg férfiak betegsége. Az ázsiai közösségen belül mindezt bűnös dolognak tartják.
Shamal Waraich a következőkről beszélt: „Érzékeltem a homofóbiát és a „megérdemeltem” gondolatot, és úgy gondoltam, talán ez a sorsom, hogy fiatalon meghaljak, és a pokolba kerüljek.
Tisztán emlékszem arra a napra, amikor megkaptam a diagnózist egy kelet-londoni nemi egészségügyi központban. Más miatt mentem be tesztet csináltatni, majd amikor megtudtam az eredményt, egy világ omlott össze bennem.
Mintegy 40 percig beszélt velem a klinika egészségügyi tanácsadója, de semmit nem fogtam fel belőle. Csak arra emlékszem, hogy féltem szembenézni a valósággal, és az volt a legfőbb vágyam, hogy elnyeljen a föld.”
Waraich két évig magában tartotta a diagnózist, elkülönítette magát, és senkinek sem beszélt róla, csak az orvosa és a tanácsadó tudta. A titok őrzése a legsötétebb gondolatvilágba vezette őt, amelynek eredményeként majdnem véget vetett az életének.
Jelenleg Waraich egy szexuális egészségügyi oktatásban tevékenykedik, mint kapcsolatfelvevő munkatárs a Terrence Higgins Trust-nál.
Waraich csak nemrégiben mondta el a szüleinek a HIV-fertőzöttségét, mert évekig rettegett attól, hogy megossza velük a titkát.
„Az édesanyám tényleg támogató volt, és urdu nyelven azt mondta nekem, hogy: „Szeretlek fiam, és mindegy, mit teszel le a küszöbömre, feltétel nélkül támogatlak.” Hatalmas megkönnyebbülést jelentett a számomra, hogy elmondhattam neki, és arra számítottam, hogy majd különféle kérdéseket tesz fel, mint a mikor halok meg, de egyszerűen csak szeretettel fordult felém.”
Az idősebb testvére, és a sógornője szintén támogatók voltak, és az egyetlen kérdésük az volt, hogy miért nem mondta el nekik korábban.
Összességében öt évre volt szüksége ahhoz, hogy elfogadja a segítséget, támogatást, és magabiztosan beszélhessen minderről.
„Pár évvel ezelőtt, mielőtt elmondtam a szüleimnek, hogy meleg vagyok, nagyon féltem. Végül egy vaskereskedésben mondtam el neki, miközben fúrófejeket nézegettünk, én pedig a bátorságomat szedtem össze. Azt gondoltam, ott kell elmondanom, egy igazi, férfias helyen, ráadásul úgy gondoltam, hogy egy nyilvános helyen valószínűleg nem kezd el kiabálni velem.
Az is megfordult a fejemben, hogy felemel egy kalapácsot, majd összezúzza vele a fejemet. Egyszóval mindenféle szürreális gondolat eszembe jutott, de az édesapám tényleg fantasztikus volt, és támogató.”
Állítása szerint, az édesanyját sokkal jobban sokkolta a testén lévő tetoválás, mint az, hogy meleg, amelyre így emlékszik vissza: „Nyár volt, és egy trikót viseltem, ami igazán zöldfülű hiba volt. Az édesanyám pedig elkezdett kiabálni, hogy ez tiltott dolog a mi vallásunkban, és a pokolban elégetnek emiatt.”
A családjában nem mindenki értette meg őt, amikor kiderült a homoszexualitása, így az egyik unokatestvérének a reakciója csak ennyi volt: „Oh, ez nem helyes.”
Nem igazán tudott haragudni rá, csak annyit mondott neki, hogy „nem én döntöttem úgy, hogy meleg vagyok, hanem így születtem.”
A legtöbb esetben Waraich csak a szexuális beállítottságáról beszél az embereknek, de a HIV állapotáról hallgat. Éppen elég fájdalmas és érzelmi teher újra és újra szembenézni a valósággal, most pedig még a HIV-fertőzöttségét is nyíltan vállalnia kellene.
Megtanulta, hogy ne legyen védekező, hanem inkább oktatási módba kapcsoljon, de így hatalmas terhet vesz magára. Mindeközben azon vette észre magát, hogy végül neki kell vigasztalni azokat az embereket, akiknek mindezt nehéz feldolgozniuk, és úgy reagálják le a kapott információt, hogy „Oh, Istenem, annyira sajnálom, hogy HIV pozitív vagy!”
Miután Waraich mindenkinek, aki a magánéletének a része, elmondta az igazságot önmagáról, eldöntötte, hogy küldetésének tekinti a dél-ázsiai közösségen belüli oktatást.
Úgy gondolja, hogy a nemi egészségügyi klinikák csodálatos munkát végeznek, de az ázsiaiaknak kész küzdelem átjutni az ajtón, amit saját tapasztalatból is tud. Annak ellenére, hogy nyíltan él meleg férfiként, miután 2010-ben Londonba költözött, és jól tájékozott a HIV-ről, mégis nehezen birkózott meg a sztereotípiákkal.
Azt nyilatkozta, hogy „A legtöbb meleg férfi elég megbízható, és rendszeresen jár tesztre. Az én tapasztalatom az, hogy az emberek mind a mai napig félnek attól, hogy mit szól az édesanyjuk, ha meglátja, vagy ha ez felkerül az Internet történetükbe stb.
Az emberek mind a mai napig félnek beszélni ezekről a dolgokról. Én szerencsére meg tudtam védeni magam, tudtam a HIV-ről, de annyira féltem elmenni a klinikára, hogy inkább homokba dugtam a fejemet. Ráadásul az ázsiaiaknak még az is külön nehézséget okoz, hogy a szexualitásról beszéljenek, részben azért is, mert az anyanyelvükben nincsenek meg a megfelelő kifejezések.
Például az urdu nyelvben nincsen szavunk a szexualitásra, vagy az LMBT-re. Ha pedig létezik ezekkel kapcsolatban valamilyen szó, akkor az méltatlan, és nem szeretném, ha azokkal a szavakkal jellemeznének.
Ha pedig nem létezik beszélgetés a szexualitásról, akkor még annyira sem téma a nemi egészség. Éppen ezért azt tapasztalom, hogy a dél-ázsiai emberek hezitálnak a velem való beszélgetéssel kapcsolatban. Valószínűleg úgy érzik, hogy ítélkeznek felettük, vagy attól tarthatnak, hogy esetleg ismerem valamelyikük nagynénijét, vagy ilyesmi.
Amikor nagyon nem akarják megosztani a dolgaikat, akkor csak azt szoktam mondani, hogy „ez a te életed, a te egészséged, csak szeretnénk, ha te tudnád, hogy milyen állapotban vagy, és ezzel nem károsítasz másokat.”
Waraich ma már tudja, hogy hogyan kell vigyáznia magára, és megtartani az egészségét.
„Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy kezelést is lehet kapni, és ez nem egy halálos mondat. Az emberek normális életet élnek, csak napi két kapszulát kell bevenni.
A telefonomon beállítottam a jelzést, és így napi rutinná vált. Észrevehetetlen vagyok, ami azt jelenti, hogy nem tudom átadni a partneremnek, de nem mindenki tudja megérteni ezt. Mindezek ellenére, néhanapján nehéz összeegyeztetnem az identitásomat a vallási neveltetésemmel.
A vallásomat a saját szabályaim szerint követem, és Isten megbüntet majd engem, de ez kettőnk között marad.”
