Amikor az orosz LMBTQ+ emberek sanyarú sorsáról esik szó, jellemzően csak aktivistákat szólaltatnak meg.
Keveset tudunk arról, mit gondolnak az orosz meleg közösség átlagos tagjai.
A homofób orosz melegek esete a finn doktoranduszhallgatóval.
Cai Weaver finn doktoranduszhallgató felment egy meleg randioldalra és interjút készített 25 meleg vagy biszex orosz sráccal, akiket ott ismert meg.
Ebből írt egy cikket, aminek olyan marha hosszú címe van ("I'm Gay but I'm Not Like Those Perverts": Perceptions of Self, the LGBT Community and LGBT Activists Among Gay and Bisexual Russian Men), hogy szokásomtól eltérően nem tettem bele a blogbejegyzésem címébe.
És hogy mi derült ki az interjúkból? Hát Cai rendesen ledöbbent. Az általa meginterjúvolt orosz melegek nemcsak azért fikázták az aktivistákat, hogy mi mindent nem csinálnak (mint az ilyenkor lenni szokott), az aktivisták amúgy csinálnak ilyeneket, csak az illető interjúalany nem tájékozódott megfelelően; lásd még, de általában az egész aktivizmust hülyeségnek tartják.
Árad belőlük a transzfóbia, szerintük a transzok és a nőiesen öltözködő melegek felelősek a közösség negatív megítéléséért, meg amúgy is betegek. Ráadásul töményen ontják a putyini retorikát. Többen például vadul támogatják a Putyin-féle melegpropaganda-ellenes törvényt, mondván, hogy ez legalább megakadályozza, hogy a leszbikusok gyereket neveljenek és ezzel megrontsák a jövő nemzedékét. Ja, a leszbikusokat is utálják, szerintük egy nő természettől férfiakhoz vonzódik, a leszbikusok puszta élvhajhászásból választják a szexet más nőkkel.
Újabban divatba jöttek az olyan tanulmányok, amelyek azt hangsúlyozzák: az LMBTQ aktivizmus kelet-európai formái csak nyugati hatásra alakultak ki, és köszönő viszonyban sincsenek a helyi közösségek valódi igényeivel, akik például nem akarnak pride-ot meg egyenlő házasságot (egy ilyen kötetről szól ez a bejegyzésem). Na hát Cai most jól megmutatta, mi van emögött: a helyi „átlagmelegek” (legalábbis Oroszországban) beszopják az állami média üzeneteit, és elítélik az LMBTQ közösség minden olyan tagját, aki nem olyan, mint ők (vagyis pl. coming outol, aktivista, gyereket akar, nőies, leszbikus, transz vagy látszik rajta, hogy meleg).
Ez annyira nem is meglepő, hiszen ha nem követik az aktivizmust és/vagy a nyugati LMBTQ oldalakat, akkor nem látnak semmilyen alternatívát, és Kelet-Európa nem arról híres, hogy önálló gondolkodásra nevelné az embereket. Még arra feltétlenül jönnek rá, hogy elveik ellentmondásban vannak saját viselkedésükkel.
Egy nem LMBTQ példa: a napokban egy bécsi nőjogi tüntetésen beszédet mondtunk arról, milyen mértékben elharapózott Magyarországon a családon belüli erőszak. Mindenki együttérzéssel hallgatta – kivéve egy darab magyar férfit, aki üvöltözni kezdett a bal-szélen, hogy ne fikázzuk Magyarországot. Szépen reprodukálta azt a jobboldali üzenetet, hogy aki magyar külföldre megy, az hazaáruló; erről lásd itt a bejegyzésem, és eszébe se jutott, hogy ő maga is ezt csinálta.
És akkor itt jön a 200 forintos kérdés. Induljunk ki abból, hogy mi az igénye a helyi közösségnek (legalábbis azon részének, akinek megtudjuk a véleményét, mert például van internetkapcsolata és nem full rejtőzködve él) és ne csináljunk pride-okat, ne lobbizzunk a házasságért vagy a transz jogokért – vagy próbáljunk meg egy nyitottabb politikai kultúrát és szemléletet megvalósítani az LMBTQ közösségen belül, amely a közösség minden csoportját egyenértékűnek tekinti és az általános emberi jogok talaján áll? A kritikus tanulmányíróknak (Cai nem tartozik ide) és interneten pufogóknak üzenem: nekem megvan erre a válaszom.
#Oroszország #oroszmelegek #homofóbia #LMBTjogok #CaiWeaver #macskamedve #reflexiók #melegpropaganda #queerinfo
Támogass minket egy megosztással!
