A két világháború közötti Angliában a női szexualitásra nemzetbiztonsági kockázatként tekintettek. Ennek az I. világháború utáni paranoid hangulatnak volt Maud Allan egyik szenvedő alanya.
A per óriási láthatóságot jelentett a leszbikusoknak (Fotó: Getty Images)
Oscar Wilde pere mára az LMBT+ történelem része lett. Történészek szerint ez a per, bár megpecsételte az író sorsát, sokat tett azért, hogy az LMBT+ emberek bekerüljenek a közbeszédbe. Maud Allan pere azonban mára már feledésbe merült.
Kevesen tudják, hogy nem sokkal Oscar Wilde pere után egy hasonló per zajlott le leszbikus témában, szintén Nagy-Britanniában. Ennek főszereplője Maud Allan ünnepelt táncosnő volt, aki egész Európában elbűvölte a közönséget lebilincselő, kreatív előadásaival. Így aztán pere reflektorfénybe állította az addig tabuként kezelt leszbikusságot.
A per ugyanakkor látlelete annak az I. világháború utáni paranoid hangulatnak, amelyben az azonos nemű kapcsolatokra, a női szexualitásra és a külföldiekre is nemzetbiztonsági kockázatként tekintettek.
Maud Allan Ulla Maude Durrant néven született Kanadában, 1873 körül. Berlinben zongorázni tanult, majd táncosnő lett. 1906-ban már hatalmas sikert aratott Bécsben Salome szerepében. Oscar Wilde ellentmondásos drámájában Salome megcsókolja Keresztelő Szent János levágott fejét, ezért vált ez a szerep a női bujaság jelképévé.
A darab másik emlékezetes jelenete a hétfátyol-tánc, amelyhez Allan saját maga tervezett sokat megmutató jelmezt. Allan tehát sokak szemében szálka lehetett azáltal, hogy egy szexuális magabiztosságot sugárzó nőt játszott el a színpadon, ráadásul a homoszexualitásért elítélt Oscar Wilde darabjában, akinek 1895-ös pere még élénken élt az emberek emlékezetében. És mindezt egy bibliai témájú darabban. Mindebből azonban több mint 10 éven át semmi baja nem származott.
Wilde darabját Allan ismét színpadra állította 1918-ban, ezúttal Londonban, J. T. Grein holland impresszárióval együttműködve. Grein jelentős hatással volt London színházi életére, többek között ő alapította meg a Független Színházi Társaságot (Independent Theatre Society), amely úgy kerülte meg a kor szigorú cenzúráját, hogy „magánjellegű” előadásokat tartott. Grein nemcsak ezért volt szálka sokak szemében, hanem azért is, mert kifejezetten igyekezett az európai kontinensről származó darabokat bemutatni, például külön előadás sorozatot indított német drámákból – az I. világháború németellenes légkörében ez nem növelte népszerűségét.
Allan lelkesen készült az 1918-as felújított Salome előadásra. Ezt is magánelőadásként kellett megtartani, hiszen Oscar Wilde darabjai az író pere óta tiltólistán voltak. A közelgő premier mégsem kerülte el Noel Pemberton-Billing jobboldali író, feltaláló és parlamenti képviselő figyelmét, aki még a háború alatt alapította meg Vigilante Society (kb. „Igazságtevő Társaság) nevű szervezetét azzal a céllal, hogy „megtisztítsa a közéletet”. A társaság lapjában, a „The Vigilante”-ban jelent meg az a cikk, amely miatt Maud Allan rágalmazási pert indított.
A cikk szenzációhajhász címe „A klitorisz kultusza” volt. Pemberton-Billing gyakorlatilag azt sugallta, hogy Allan leszbikus, sőt a volt miniszterelnök feleségének, Margaret Asquith-nek a szeretője.
A leszbikusságot Pemberton-Billing egyfajta „kultusznak” állította be, ahogyan napjainkban is vannak, akik „szektaként” képzelik el az LMBT+ közösséget. Kifejezte abbéli aggodalmát, hogy az Allan-féle Salome előadáson számos magas társadalmi rangú homoszexuális fog megjelenni, akik szerinte egy úgynevezett „Fekete Könyvben” szerepelnek.
Azt állította, hogy ez a könyv 47 ezer (!) nevet tartalmaz, és ezek mindegyikét zsarolja a német kormány. Ezen a ponton érdemes figyelembe venni a történelmi kontextust: az I. világháború idején felerősödött az idegenellenesség és a bűnbakkeresés, egy Németországban tanult, felszabadult szexualitású külföldi nő tehát ideális célpont volt.
A háború idején ráadásul a melegeket sokan nemzetbiztonsági kockázatnak tartották arra hivatkozva, hogy az ellenség szexualitásukkal megzsarolhatja őket, és ők a lelepleződéstől való félelmükben katonai titkokat szolgáltatnak ki. Valóban voltak ilyen esetek (a legismertebb talán a magyar Redl ezredesé), ám az állítólagos Fekete Könyvet, amelyre Pemberton-Billing a tárgyalás során is többször utalt, soha senki nem látta.
Pemberton-Billing vádjai súlyosan veszélyeztették Maud Allan karrierjét, ezért a táncosnő azt tette, mint pár évtizeddel korábban hasonló helyzetben Oscar Wilde, beperelte kritikusát rágalmazásért.
A tárgyalás hat napig tartott. Pemberton-Billing ügyesen kivágta magát a rágalmazás vádját illetően: azt állította, hogy neki fogalma sincs, mit jelent „a klitorisz kultusza”, de ha Miss Allan ismeri ezt a fogalmat, akkor minden bizonnyal a kultusz tagja.
Úgy tűnik, magát a bíróságot is kevésbé foglalkoztatta a per eredeti témája, mint az, hogyan mutathattak be engedély nélkül egy Oscar Wilde-drámát. A periratok Oscar Wilde-ot „erkölcsileg perverz” szerzőnek nevezték, darabját pedig „a degenerált szexuális vágy, a szexuális bűncselekmények és a természetellenes vágyak nyílt bemutatásának, amely gonosz és aljas módon gúnyt űz a bibliai történetből”. A bíró közölte, hogy Maud Allan Salome jelmeze „rosszabb, mintha semmit sem viselt volna”.
Mindezek után annyira nem csodálkozhatunk rajta, hogy a bíróság Pemberton-Billinget felmentette a vádak alól, továbbá közölte, hogy a Salome nem felel meg sem nyilvános, sem magánjellegű bemutatás céljára. Ami viszont érdekesebb, hogy kormányszinten többen is töprengtek azon, nem rossz ötlet-e ilyen módon növelni a leszbikusok láthatóságát.
Pár évvel később, 1921-ben konkrétan ezért nem vezették be végül azt az alsóház által megszavazott törvényjavaslatot, amely bűncselekménnyé nyilvánította volna a nők közötti „durván szeméremsértő viselkedést”; attól tartottak, egy ilyen törvény hatására bekerülne a köztudatba, hogy nők is tudnak egymással „szeméremsértően” viselkedni, és megnőne azok száma, akik ezt ki szeretnék próbálni.
Még érdekesebb egyébként, hogy noha Allan hevesen tagadta a leszbikusság vádját, lakásának bérleti díját Margaret Asquith fizette egészen férje, Herbert Asquith 1920-as haláláig. Ebben a lakásban Maud Allan Verna Aldrich-csel lakott, aki nemcsak titkárnője, hanem élettársa is volt.
Maud Allan ugyan elveszítette a rágalmazási pert, ám az az által okozott szenzáció a korábbinál sokkal nagyobb láthatóságot adott a leszbikusoknak. A per körülményeiből pedig jól látható, mennyire fenyegetőnek tekintették ezt a két világháború közötti Angliában.
🏳🌈
Magazinunk ingyenesen olvasható de pénzből állítjuk elő. Támogasd oldalunk működését! Adományozz!
