Elhunyt David Hockney, aki láthatóvá tette azt, amit a törvény tiltott

A világhírű brit festő, David Hockney, 2026. június 11-én hunyt el otthonában. Bár a neve a legtöbb embernek a napfényes kaliforniai uszodákat, az élénk kék vizet és a brit pop-art aranykorát juttatja eszébe, queer szemszögből egészen más öröksége is van.

David Hockney: Domestic Scene, Los Angeles, 1963 - Fotó: Them

„Mindenki rendes akar lenni, be akar illeszkedni. Na, engem ez nem érdekel." - David Hockney

Hockney 1937-ben született Bradfordban, és a hatvanas évek elején tűnt fel a pop-art mozgalom részeként, olyan munkákat hagyva maga után, amelyek szokatlan nyíltsággal ábrázolták a meleg életet egy olyan Britanniában, ahol a homoszexualitás 1967-ig bűncselekménynek számított.

23 évesen, a londoni Royal College of Art hallgatójaként vállalta fel nyíltan meleg identitását, és szexuális orientációját már a legkorábbi munkáiban is explicit témává tette. Korai festményeit egyszer „homoszexuális propagandaként" írta le – utalva arra, mennyire tudatosan politikus és látható volt mindez.

A saját szavaival: „Amit ezekről a képekről nem szabad elfelejteni, hogy részben egy olyan dolog propagandájának készültek, amelyet addig még nem propagáltak, különösen a diákok körében mint témát: a homoszexualitást. Úgy éreztem, ezt meg kell tenni. Más nem használta volna témaként, mert ez az én identitásom része volt.”

A We Two Boys Together Clinging Walt Whitman versének címét viseli - Fotó: Arthive

Hockney 1964-ben költözött Los Angelesbe – részben, mert Angliában a homoszexualitás még bűncselekménynek számított, és Kalifornia szabadabb életlehetőséget kínált. Számos interjúban visszatekintve megrendíthetetlen nosztalgiával emlékezett ezekre az évekre. A The Telegraph-nak egyszer így fogalmazott: „Mindenki rendes akar lenni, be akar illeszkedni. Na, engem ez nem érdekel. Nem érdekel a beilleszkedés. Mindenütt annyira konzervatív minden." Hockney ünnepelni akarta, mennyire más a meleg életmód a heteroszexuálistól – a pazarlást, azt, hogy a világ játéktér a vakmerők számára, és mindenekelőtt a bocsánatkérés nélküli életet.

Az ebből az időszakból született uszodaképek – az A Bigger Splash, a Peter Getting Out of Nick's Pool, a Portrait of an Artist (Pool With Two Figures) – elsősorban fénytanulmányok és a kaliforniai életérzés portréi, de a meleg férfiak testének természetes, ítéletmentes ábrázolása is jelen van bennük. Hogy ez tudatos politikai gesztus volt-e, vagy egyszerűen saját életének megörökítése, Hockney maga ritkán kommentálta. Az uszodaképek queer olvasata azóta is él az értelmezői hagyományban, de inkább befogadói perspektíva, mint alkotói szándék.

Portrait of an Artist (Pool With Two Figures), 1972 - Fotó: Christie's

Hockney soha nem ragadt le egyetlen médiumban. Dolgozott festékkel, fényképekkel, rézkarcokkal, litográfiával, ólomüveg-ablakokkal és digitálisan egyaránt. Utolsó nagy korszakában iPad-en festett – a normandiai kertjéből egy 90 méter hosszú, 220 panelből álló kompozíciót hozott létre a pandémia alatt, a Bayeux-faliszőnyeg inspirálta A Year in Normandie címmel, amelyet idén a londoni Serpentine Galériában mutattak be.

A világban történő események, és a queer közösség fokozódó elnyomásának tükrében Hockney öröksége aktuális emlékeztetője annak, hogy a queer láthatóság sosem volt magától értetődő. Ő azokban az években festette meg két férfi szerelmét, amikor ezért börtönbe lehetett kerülni. Nem titokban, nem kódolt szimbolikával, hanem élénk kékkel, sárgával és pirossal, a világ szeme előtt.  Ez az örökség annak a folyamatosan megvívandó csatának a része, amelynek a 2026-os Pride-ok is részesei.