***SPOILER*** Vipera kapitány és csapata színházi előadást állít össze. A primadonna szerepét George kapja, akinek sikerül teljesen átlényegülnie nővé (Hugh Laurie-rajongóknak kötelező nézvény; ha valakit a spoiler zavar, inkább hagyja itt abba az olvasást és folytassa, miután megnézte az epizódot).
Sajnos Melchett ezredes bele is szeret a primadonnába, akinek ezért sürgősen hősi halált kell halnia (mármint ezt elhitetni az ezredessel), így viszont az előadásban űr keletkezik
Bob közlegény: ő valójában lány, aki fiúnak álcázta magát, hogy fivéreivel együtt védhesse a hazát
Kézenfekvő tehát őt beállítani primadonnának, de az akció nem jár sikerrel. Melchett ezredes ki van kelve magából: Bob fellépését szánalmas imitációnak titulálja, amelyből egyértelműen meglátszik, hogy előadójának fogalma sincs a nőiségről.
A történet adja magát egy elvont feminista elemzéshez (mit jelent nőnek lenni? Vajon a biológiai nem vagy a nemi szerepeknek való megfelelés tesz valakit nővé? Judith Butler hogy élvezné ezt!), de sajnos nem áll távol a gyakorlattól sem.
Az elmúlt időszakban Ausztriában két menedékkérőt is azért utasítottak vissza, mert nem hitték el róluk, hogy melegek.
Egyikükről azért, mert nem volt elég „buzis”, a másikról meg azért, mert túlságosan az volt, ezért a hatóságok gyanakodni kezdtek, hogy megjátssza magát. (Részletek itt: https://www.identitas.co/single-post/2018/09/07/A-bevandorlasi-hivatalok-sztereotipiai-embereletekbe-kerulhetnek).
Vagyis Bob akár katonai egyenruhában van, akár szoknyában a színpadon, nem tudja megütni azt a mércét, amit Georgina felállított. Kivéve, hogy a bevándorlási hatóságokról még azt se tudjuk, nekik ki a Georginájuk, vagyis kit fogadnának el hiteles melegnek. (És simán lehet, hogy az ugyanúgy nem lenne valójában meleg, ahogyan Georgina is csak nőimitátor.)
Valószínűleg minden LMBTQ ember szenvedett már élete folyamán a rólunk a társadalomban élő sztereotípiáktól („Te nem lehetsz leszbikus, azok 100 kilósak és Martens bakancsban járnak”, „Vigyázz, ha azzal a buzival zuhanyozol együtt, nehogy leejtsd a szappant!” stb.), azok számára azonban, akik szexuális irányultságuk miatt kénytelenek menedékjogot kérni egy másik országban, élet-halál múlhat rajtuk.
Az osztrák bevándorlási hatóságok nemcsak azt nem vették figyelembe, hogy az LMBTQ emberek ugyanolyan sokfélék, mint bárki más, hanem azt sem, hogy ez a sokszínűség kultúrafüggő is lehet: az ókori Görögországban idősebb férfiak fiatal srácokkal jártak, Indonéziában a férfias leszbikusok kifejezetten lányos lányokat keresnek, nálunk viszont ezek a jelenségek ha megvannak is, nem jellemzőek a szubkultúrára.
Arról nem is szólva, hogy egy olyan országban, ahol a homoszexualitást büntetik, a melegek és leszbikusok nyilvánvalóan igyekeznek minél jobban rejtőzködni, vagyis sem öltözködési stílusukkal, sem viselkedésükkel vagy életmódjukkal nem idomulni a sztereotípiákhoz.
Ezáltal tanúsítani sem tudják a melegségüket, hiszen biztonságuk érdekében nem őriznek tárgyi bizonyítékokat róla (pl. szerelmes leveleket vagy meleg magazinokat), és sokan még legközelebbi barátaik előtt is rejtőzködnek.
Ha a hatóságok a családot kérdezik meg, tényleg meleg-e a fiuk (ahogy a cikkben említett esetben tették), nyilvánvalóan nemleges választ fognak kapni – viszont egyben elültetik a fülükben a bogarat, és esélyes, hogy a menedékkérőnek nem lesz többé biztonságos a rokonaival találkozni.
A bevándorlási hatóságok láthatóan attól félnek, hogy gazdasági menekültek tömegei vallják maguknak melegnek azért, hogy letelepedhessenek az Európai Unióban. Számomra ez elég bizarr elképzelés, ugyanis ezekben a kultúrákban a homoszexualitás olyan megbélyegzett tulajdonság, hogy egy átlagos heteró még kétségbeesésében sem folyamodna ehhez az eszközhöz – pláne, ha fennáll a veszély, hogy utána ez kitudódik, mint Firas esetében.
Gondolj csak bele, kedves olvasó: mondanád-e magadról több tanú előtt azt, hogy óvodásokat erőszakolsz meg és utána megfojtod őket, pusztán azért, hogy jobb életed legyen egy gazdagabb országban?
Egy homofób országban a homoszexualitás nemcsak büntetőjogi kategória, hanem erkölcsi is; nemcsak a büntetéstől való félelem, hanem az internalizált kulturális normák is visszatartják a homofób embereket attól, hogy melegnek vallják magukat, akármilyen előnyük származna ebből.
Tudjuk, hogy számos olyan országban, ahol büntetendő a homoszexualitás, ezek a törvények az európai gyarmatosítóktól származnak; ez mindenképpen igaz Afrikára és a Karib-tenger térségére, de Joseph Massad szerint (bár forrásokat nem említ) az arab világban sem vonatkoztak jogi szankciók a férfiak közötti szexuális kapcsolatra az európai hatás időszaka előtt.
Bizonyos értelemben tehát mi, európaiak vagyunk a felelősek azért, hogy sok sorstársunk üldöztetésnek van kitéve saját hazájában. Az a minimum, hogy segítünk nekik kiszabadulni egy számunkra elképzelhetetlen mértékű elnyomásból, hogy annyira szabadon élhessék meg szexuális irányultságukat és/vagy nemi identitásukat, mint mi magunk.
Ezzel a szinttel mi talán nem vagyunk elégedettek, de higgyük el: ahonnan ők jöttek, ott sokkal rosszabb.
