Oscar Wilde-tól az LMBTQ+ aktivizmusig

„Tizenkét éves voltam, amikor először láttam a filmet. Megdöbbentett, ami vele történt – és azóta mindig visszataláltunk egymáshoz."

Oscar Wilde szeretőjével, Lord Alfred Douglas-szal egy olyan korban, amikor a közelség még titok kellett, hogy legyen. Fotó: British Library via Getty Images

Magazinunk munkatársával, Dr. Lukács Nikolett jogász, jogtörténésszel beszélgettünk, akinek kutatási területe a homoszexuális szubkultúra története a viktoriánus kori Nagy-Britanniában

Hogyan kezdődött a kapcsolatod Oscar Wilde-dal?

Nyolcéves voltam, amikor először láttam az Oscar Wilde szerelmei című filmet. Már akkor megragadott a figura – egy ember, aki szembeszállt a viktoriánus Anglia merev rendjével. Elkezdtem olvasni róla, és egyre izgalmasabbá vált: polihisztor volt, rendkívüli humorral, aki évszázadán jóval túlmutatott. Debrecenben ma is fel-felbukkannak az idézetei – ez is mutatja, mennyire időtálló. Az egyetemen folytattam a kutatást, a pereiből is írtam, és végül egy egész könyvet szenteltem neki Oscar Wilde élete, életműve, öröksége címen. Mindig visszataláltunk egymáshoz – vesztét ugyan egy fiatal lordhoz való vonzódása okozta, de az életműve túlélte az ítéletet.

Akkor ezek szerint a Wilde iránti rajongás előbb jött, mint a jogtörténeti érdeklődés?

A rajongás egyértelműen előbb. Jogászként aztán a perei is megragadtak. A homoszexualitás – akkori nevén szodómia – jogtörténete mindig érdekelt, és egyben el is szomorít az LMBTQ+ személyeket érintő hátrányos megkülönböztetés, amely ma, a 21. században is érzékelhető. Wilde bátorsága óriási volt.

Nyilván ez egy megosztó téma lehet. Hogyan fogadta a környezeted ezt a munkát? Voltak negatív reakciók?

A barátaim főleg azzal ugrattak, hogy vajon nem hozom-e a Humen magazint – de persze akadtak olyanok is, akik nem nézték jó szemmel. A szüleim abszolút semlegesen álltak hozzá, szóval durva negatívumokat nem kaptam.

Volt benned félsz azzal kapcsolatban, hogy felvállald ezt a kutatási területet, vagy hogy miként kezdj neki egy ilyen előadásnak?

Magától a munkától nem igazán. Ami viszont bennem volt, az a középiskolás előadások. Oda is szoktam menni, és mindig felmerül: meddig mehetek el? Büntetőjogi szempontból vannak egyértelmű határok, de azon túl is éreztem, hogy óvatosnak kell lennem. Nem félelem volt pontosan, inkább tudatosság.

Az aktivizmusod az egyetem falain kívülre is nyúlik, ugye a Transvanillának is dolgoztál – miért épp őket választottad?

Fordításokat készítettem nekik, angol cikkeket ültettem át, emellett Szeibert opponenciájára írtam egy tanulmányt családjogi témában. Azért esett rájuk a választásom, mert ők a kisebbségen belül is kisebbséget képviselnek. Jogászok között egyébként nagy nézeteltérések szoktak lenni ezekben a kérdésekben – ami önmagában is tanulságos.

Részt veszel más civil szervezetek munkájában is?

Régebben aktívabban igen, ma inkább amit tudok, megteszek. Őszintén szólva stagnálónak érzem a helyzetet – nincs igazán erős, egységes közösség, legalábbis én nem állok közel hozzájuk.

Vannak olyan alkotások, amelyeket kötelezőnek tartasz a témában? Miket ajánlanál?

A Philadelphia alapmű, ezt mindig meg kell nézni. Emellett dokumentumfilmeket szoktam a hallgatóknak ajánlani, meg olyanokat, mint például az Imák Bobbyért, a Túl a barátságon. De Pasolini és Rupert Everett munkái mind fontosak.