7 underground transz film, ami nem csak romanticizálja az „átváltozást"

Abban a korban, amikor több ezer különböző streaming-szolgáltató közül választhatunk, és mindenki azzal riogat, hogy a csapból is az „LMBTQ-propaganda" folyik, valahogy mégis lehetetlen olyan filmeket találni, amelyek valóban hozzánk szólnának. Összeszedtem 7 nagy kedvencet, amelyek más, sokkal emberibb perspektívákból közelítik meg a transz emberek életét.

Fotó: the cinematograph

Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, Pedro Almodóvar, 1999)

Az öregedő klasszikus, amellyel mindenkinek illene kezdeni. Manuela egyedül neveli a fiát Madridban. Amikor a srác tizenhetedik születésnapján meghal egy autóbalesetben, az anyja elindul Barcelonába megkeresni az apját – aki azóta nővé vált, és akit a fia sosem ismert. Útközben összeakad egy prostituált apácával, egy heroinfüggő színésznővel, és Agradóval, egy transz nővel, aki az egyik legemlékezetesebb karakter az egész Almodóvar-életműből. A film nem az „átváltozásról" szól, hanem arról, hogyan ragasztják össze egymást az emberek, amikor minden szétesett.

Fotó: Queer Film Institute

Southern Comfort (Kate Davis, 2001)

Robert Eads transz férfi, akinek csak egy éve van hátra. Kate Davis dokumentumfilmje azonban nem a halálról szól, hanem az életről, amit Robert a mélységes amerikai Délen él, szeretteivel körülvéve. Megismerjük választott családját: transz férfiakat és nőket, köztük barátnőjét, Lolát, aki gondoskodva áll mellette. A film nem titkolja az igazságtalanságokat – az orvosi rendszer cserben hagyta őket –, mégis Davis szándékosan a kapcsolatok szépségére helyezi a hangsúlyt. Az összetartozás, a kölcsönös törődés és a közösség ereje az, ami igazán megmarad a nézőben.

Fotó: Nuha Hassan - Medium

Mutt (Vuk Lungulov-Klotz, 2023)

Egyetlen frenetikus new yorki nap alatt három ember tér vissza Feña életébe – mindannyian a tranzíció előttről. Az apja, az exbarátja és a tizenhárom éves féltestvére mind egyszerre csöppennek vissza, és Feñának újra kell értelmeznie a régi kapcsolatokat az átalakulás utáni énjével.

Vuk Lungulov-Klotz debütáló nagyjátékfilmje nem a tranzícióról szól, hanem arról, ami utána jön. A múlt és a jelen ütközéséről, az identitás folyamatos újratárgyalásáról. A főszerepet játszó Lío Mehiel a Sundance-en különdíjat nyert alakításáért – ő lett az első nyíltan transz színész, aki ezt a díjat elnyerte.

Fotó: Netwerk Aalst

Criminal Queers (Eric Stanley és Chris Vargas, 2013)

Egy csoport aktivista kiszabadítja börtönből az egyik elvtársukat – és közben mindent felrobbant, ami az útjába kerül. A film nem kímél senkit: sem a börtönipari komplexumot, sem az asszimilacionista fehér queer közösséget, amely a saját előrejutása érdekében hátrahagy mindenkit, aki nálánál marginalizáltabb. A homoszexuális esküdtszéki elnök alakja különösen csípős szatíra.

Aki figyelmesen nézi, felismerheti a transz aktivista és művész Tourmaline-t az egyik tömegjelenetben, és meglepetésként felbukkan Angela Davis is, aki a film szavaival élve egy „összetákolt gyilkosjelöltekből és gender-illuzionistákból álló csapatot" támogat. Politikailag radikális, humorban kíméletlen.

Fotó: Northwest Film Forum

Anhell69 (Theo Montoya, 2022)

Egy halottaskocsit követünk Medellín utcáin. Theo Montoya vámpírfilmet akart forgatni Medellín queer jelenetének szereplőivel – egy disztopikus városról, ahol a szellemek és az élők együtt élnek. A főszerepre kiszemelt huszonegy éves Camilo Najar egy héttel a casting után heroin túladagolásban meghalt. Montoya sok barátját veszítette el ugyanígy.

A film, amit tervezett, soha nem készült el. Helyette valami más született: egy megsemmisített generáció álmainak, kétségeinek és félelmeinek lenyomata, és annak dokumentuma, hogyan lehet mégis tovább csinálni a mozit. Az interjúalanyok közül kevesen képzelnek el maguknak bármilyen jövőt. Egyikük egyenesen kimondja: valószínűleg néhány éven belül meghal. Csak a jelen létezik: a művészet, a film, a divat.

Fotó: Rotten Tomatoes

I Saw the TV Glow (Jane Schoenbrun, 2024)

Owen egy elővárosban próbálja átvészelni a mindennapjait, amikor osztálytársa, Maddy megmutatja neki a The Pink Opaque-ot – egy titokzatos késő esti tévésorozatot, amely egy természetfeletti világot tár fel a valóság alatt. A televízió sápadt fényében Owen valóságérzékelése lassan megrepedezik.

Jane Schoenbrun filmje horror és coming-of-age történet egyszerre, de valójában egyik sem igazán – inkább egy érzés pontos leírása: egy soha véget nem érő kamaszkor, egy identitás, amelynek sosem volt tere, egy trauma, amelyet csak a fikció mert megnevezni. Schoenbrun nem bújik az allegória mögé: a film nyíltan a transz identitás körüli egzisztenciális szorongásokat járja körül – a 90-es évek gyerekes rémsorozatainak esztétikájába csomagolva.

Fotó: Iris Goldsztajn

Lingua Franca (Isabel Sandoval, 2019)

Olivia dokumentumok nélkül él Brooklynban, ahol egy idős orosz zsidó asszony, Olga gondozójaként dolgozik a Brighton Beach negyedben. Legfőbb célja: zöldkártyát szerezni, hogy maradhasson Amerikában. Amikor váratlanul közel kerül Olga felnőtt unokájához, Alexhez, az érzések és a kiszolgáltatottság egyszerre nehezednek rá.

Isabel Sandoval maga írta, rendezte, vágta és játssza a főszerepet – a film nagyrészt a saját útját tükrözi transz bevándorlóként Trump Amerikájában. Az egész filmet áthatja Olivia helyzete: ő gondoskodik másokról egy olyan országban, amely nem gondoskodik őróla.