LMBTQ-propagandázással búcsúzott a hatalomtól a Fidesz–KDNP

„A Fidesz-KDNP széles körű támogatással deklarálta, hogy az LMBTQ-propagandának nincs helye a közoktatási intézményekben. Tervezik-e visszaengedni az LMBTQ-propagandát az iskolákba?” – tette fel a kérdést Radics Béla az Országgyűlés oktatási bizottságának ülésén Lanner Judit meghallgatásának alkalmából.

Iismét előkerült az „LMBTQ-propaganda” kifejezés, valamint az a politikai kommunikáció, amely évek óta meghatározzta a leköszönő hatalom queer közösségekkel kapcsolatos retorikáját – Rekordszámú résztvevő a tavalyi betiltott pride felvonuláson – Fotó: Getty Images

A kérdés ma már nem pusztán az, hogy miként beszélnek az LMBTQ emberekről a politikusok, hanem az is, hogyan tudósít erről a média. Vajon a sajtó csak továbbadja a legerősebb mondatokat, vagy képes kontextust is adni hozzájuk?

Az új kormány miniszterjelöltjeinek május 12-i parlamenti meghallgatása után ismét előkerült egy olyan kifejezés, amely hosszú évek óta mérgezte a magyar közbeszédet: az úgynevezett „LMBTQ-propaganda”. Gyurkó Szilvia újságírói kérdésre reagálva arról beszélt, hogy „nincs helye melegpropagandának az iskolákban”, csakhogy ilyen nem is létezett Magyarországon valójában soha. A nyilatkozat első fele gyorsan végigfutott a sajtón, a legtöbb tudósítás azonban inkább a hangzatos mondatra koncentrált, miközben az eredeti miniszteri és államtitkári üzenet és annak politikai háttere jóval kevesebb figyelmet kapott.

Az eredeti kérdés, és a kérdésbe fogalmazott hamis állítás az Országgyűlés oktatási bizottságának ülésén került elő május 12-én, ahol Lannert Judit ismertette programját. A fideszes Radics Béla arról kérdezte, hogy visszaengednék-e az „LMBTQ-propagandát” az iskolákba. A válasz ironikus volt: „Láttak már átműtött óvodást?” – hangzott el, majd a beszélgetés a gyermekszegénységre és az éhező gyerekek problémáira terelődött. A kijelentés sokak szerint arra próbált rámutatni, mennyire irreális és mesterséges az a félelemkeltés, amelyet a kormányoldal évek óta épít az LMBTQ közösségekkel kapcsolatban.

Gyurkó Szilvia később arról beszélt: a gyermekvédelem valódi problémái nem az LMBTQ emberekhez kötődnek, és sem a közösség tagjai, sem az ott dolgozó szakemberek nem jelentenek veszélyt a gyerekekre. Ez a mondat azonban már jóval kisebb visszhangot kapott, mint maga a „melegpropaganda” szó. Pedig éppen ez mutat rá arra, hogyan működik a politikai tematizálás: egyetlen provokatív kifejezés képes elnyomni a tartalmi kérdéseket.

Erre reagált Radványi Viktória is, aki szerint senkit sem érhet meglepetésként, hogy a Fidesz továbbra is ugyanazt a kommunikációs stratégiát használja. Úgy fogalmazott: ha a kormánypárt azt látja, hogy az LMBTQ témákkal sarokba lehet szorítani politikai ellenfeleit, akkor ezt fogja ismételni „minden hullámhosszon”. Szerinte azonban az sem megoldás, ha a másik oldal ugyanazokat a kifejezéseket kezdi el visszhangozni ironikus formában, mert ezzel végső soron maga is erősíti a gyűlöletpropaganda nyelvét.

A vita ráadásul messze nem kizárólag magyar jelenség. Az LMBTQ emberekkel szembeni uszító retorika évek óta visszatérő eleme az orosz propagandának is. Magyarországon mindez különösen visszásnak hat sokak szerint annak fényében, hogy miközben a politikai kommunikáció folyamatosan „gyermekvédelemről” beszél, valódi gyermekvédelmi botrányok – például a bicskei ügy vagy a Szőlő utcai gyermekotthon körüli kérdések – éppen az állami rendszer működésével kapcsolatban vetettek fel súlyos problémákat.

A kérdés így ma már nem pusztán az, hogy miként beszélnek az LMBTQ emberekről a politikusok, hanem az is, hogyan tudósít erről a média. Vajon a sajtó csak továbbadja a legerősebb mondatokat, vagy képes kontextust is adni hozzájuk? És képes-e a politika egyszer valóban arról beszélni, hogyan lehetne biztonságosabb és élhetőbb országot teremteni minden család számára – beleértve a szivárványcsaládokat is?