top of page

Eltüntetik a melegeket

Melegeket ábrázoló képsorozatot kordonoztak el minap a Néprajzi Múzeumban. A jelenlegi magyar kormány célja minden jel szerint a melegek eltüntetése.


A láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik eszköze


A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt


A gyermekvédelmi pedofiltörvény burleszkbe illő következményein a Népszava is jókat poénkodik, a janomamikat és meleg aktivistákat bemutató tárlattal kapcsolatban megjegyezve például: „A természeti törzs tagjai szinte kivétel nélkül meztelenül tűnnek föl a kiállítás képein. Egy, a tárlatra érkező kisgyerekes család három perc után el is hagyta a terepet, miután a kicsik túl sok kérdést tettek föl szüleiknek bizonyos testrészekről.”


Nem annyira vicces, inkább szomorú, és jól jelzi a magyar prüdériát (amire a mostani törvények persze még rásegítettek), hogy egy ilyen helyzetben a szülő kimenekül a kiállításról ahelyett, hogy szép nyugodtan elmagyarázná, hogy „igen, az a bácsi fütyije, neked is van olyan”. (A mellékelt képen, amit a Britannicáról szedtem, ágyékkötős janomamik vannak, nehogy letiltsa a Facebook a bejegyzést, ha netán valaki meg akarná osztani.)


Bár abban egyértelműen igaza van a Népszavának, hogy egy meleg aktivistáról készült portré jóval kevésbé explicit, mint egy meztelen harcos képe, azt láthatóan nem érzékeli, miről van szó valójában. A gyerekek nemcsak meztelen vagy intim helyzetben levő melegeket nem láthatnak, hanem semmilyeneket. A jelenlegi magyar kormány célja a melegek eltörlése. Nagy elődjük, Hitler ezt anno haláltáborokkal igyekezett megoldani, de a mai Európában az ilyesmi ciki lenne, meg amúgy is költséges, és amire nem jön uniós pénz, arra nem költünk (ld. egészségügy). Így megelégszenek azzal, hogy láthatatlanná tesznek minket, így hiába léteznek az országban melegek, a nagyközönség nem fog tudni róluk.


A 70-es évek meleg felszabadítási mozgalmának, amely a Stonewall-lázadással vette kezdetét, legfőbb üzenete a láthatatlanság megtörése volt. Rájöttek ugyanis, hogy a láthatatlanságba kényszerítés az elnyomás egyik fegyvere. Ha nincs szó rólam a tévében, rádióban, interneten, az olyan, mintha nem is léteznék. Nem látok szerepmodelleket, nem tudom, hogy kereshetnék magamhoz hasonló barátokat.


Aki olvasta az Eltitkolt évek c. kötetet, annak visszaköszönhet a csaknem minden történetből sugárzó magány, a kétségbeesett keresés, hogy ezek a nők, akik senki más leszbikust nem ismertek saját magukon kívül, közösségre találjanak. A mai fiataloknak ezt már szerencsére nem kell átélniük; mikor egyszer egy Élő Könyvtárban meséltem a fiataloknak, hogyan próbáltam a 80-as években információhoz jutni a leszbikusságról, az egyik kislány közbevetette: „Ez olyan, mint egy történelemóra.”


És valahol ez volt az egész mozgalom célja: hogy már csak történelem legyen az az idő, amikor az LMBT+ emberek magányosan, minták és társak nélkül töltik a tizenéves korukat. És azok az emberek, akik először kiléptek a nyilvánosság elé és jogaikat követelték, történelmet írtak.


Amikor lekordonozzák egy kiállítás azon részét, ami emléket állít ezeknek a korai aktivistáknak, ezt a történelmet és egyben a közösségünket teszik láthatatlanná. Minden korábbinál fontosabb, hogy most megmutassuk magunkat, hogy soha többé ne kényszerítsenek vissza a láthatatlanságba.


🏳‍🌈