Antoni Rita
3 perc olvasás

Frissítve: 2023. nov. 20.

L. Simon László nem tartozott ugyan a kemény Bibó-maghoz, de ott volt, amikor a kormányfő 2010-ben másodszor is nyert.
Aztán L. Simon szerepet kért magának a kulturális forradalomban a liberális elit ellen, illetve az új Magyarországért meghirdetett harcban. Ez azonban nem gátolta meg abban, hogy időnként ne bírálja a politikát, amiért az beleüti az orrát az irodalomba. Pályája nem volt töretlen, de emelkedett felfelé. A kulturális tárcánál például összevitatkozott a főnökével.
Utána lett a Várnegyed átépítésének a felelőse, ahol a cél az, hogy minden olyan legyen, mint 100 éve. Aki akkoriban találkozott vele, az lelkesedést tapasztalt nála, miközben a politikus nem értette, miért nem övezi egyöntetű társadalmi támogatás a tervet. Pozíciójából azonban lefokozták, amikor a Nemzeti Múzeum élére került. Itt az lett a feladata, hogy Fidesz-vonalra állítsa rá ezt az ékkövet. Ám a jelek szerint nem elég jól végezte a teendőit, így útilaput kötöttek a talpára.
Az ok megint csak összefügg a nemzeti forradalommal. A dolgot a szélsőjobbos Dúró Dóra ragadta meg, aki az ún. gyerekvédelmi törvény alapján követelte, hogy kiskorúak ne látogathassák a World Press Photo kiállítását. A kultusztárca azonnal helyt adott a kérésnek, L. Simon azonban kinevette a döntést, ezért azonnali hatállyal elcsapták.
Mert semmi sem veszélyesebb egy rendszerre, mint a szeretet, az önazonosság és a közösség ereje.
Ha van propaganda, amitől félni kell, az nem a szivárványzászló, hanem az, amelyik elhiteti velünk, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha csendben maradunk.
A „melegpropaganda” valójában láthatóság, önazonosság, jogkövetelés – és ez bizony szexi.
Hozzászólások