Úttörők és hősök a Stonewall-lázadás előtt

Felnyitsz egy évtizedek óta lezárt raktárat, és találsz benne egy dobozt, tele levelekkel. Mit teszel? Dokumentumfilmet forgatsz róla! Különösen, ha ez a doboznyi levél az ’50-es évekből származik, és korabeli drag queenek írták, ami betekintést enged nemcsak a saját életükbe, de az akkori drag szcénába is.

Ezek a férfiak pont olyanok voltak, mint mi, mindnyájan ma

Hogy milyen volt az 1950-es években queen-nek lenni? Miben volt más akkor, mint ma? Ezekre a kérdésekre is választ ad a 2020-ban készült P.S. Burn This Letter című alkotás

Ez egy olyan időszak volt, amikor a társadalom kemény elvárásokat támasztott a nemi identitás és a szexualitás terén. A homoszexualitás bűncselekménynek számított, a társadalmi normák szigorúak voltak, és minden olyan viselkedés, amely eltért a „hagyományos” férfi-női szerepektől, a társadalom szemében deviáns volt, mégis a 20. század közepének egyik legrejtettebb és legizgalmasabb szubkultúrájának egy darabja tárul elénk a filmből.

A levelek életre keltik azt a mozgalmas és a legkevésbé sem prűd közösséget, amely az 50-es és 60-as évek New York-jában vibrált. A levelek és visszaemlékezések betekintést adnak abba, hogy miként élték meg a társadalmi elnyomás és titokban tartott identitás világát azok, akik a másságot vállalva élték életüket. A film nemcsak egy történelmi dokumentum, hanem a mai generációk számára is tanulságos üzenetet hordoz, amely a társadalmi elfogadás, a szexualitás és a személyes identitás kérdését feszegeti.

A queenek, akik magukat „Boomatzáknak” nevezték, minden élményüket megírták a levelekben barátjuknak, Ed Limatónak, kibeszélve, milyen kellékekre tettek szert, vagy hogy miként pasiztak és hogy sminkelték magukat. Limato 2010-es halála után négy évvel találták meg ezeket a leveleket, amelyek felhasználásával készült a dokumentumfilm. A filmben a még ma is élő szereplők interjúi révén megható portré rajzolódik ki a Stonewall előtti korszakról, ahol a „női testvériség” a mindenütt jelenlévő rendőri brutalitás ellenére is virágzott.

Amikor épp nem szexmunkából keresik meg a napi betevőt, a queenek túlnyomórészt heteroszexuális, gyakran hírességekkel teli közönség előtt lépnek fel, így Elizabeth Taylor, Richard Burton, a Kennedy család tagjai és Judy Garland is élvezte előadásukat. A film egyik legviccesebb sztorija, amikor Josephine részletesen elmeséli, hogyan lopott el egy barátjával 33 drága olasz parókát a Metropolitan Operából, vagy amikor maga Salvador Dalí szalvétára skiccelt vázlatokat küldött hátra az öltözőbe kedvenc fellépőjének, aki azokat aztán egytől egyig kidobta.

Ezek a sztorik azonban eltörpülnek amellett a rendszerszintű elnyomás mellett, amely miatt gyakoriak voltak a rendőrségi razziák, így Josephine-t is elvitte a rácsos rendőrautó. Ebben a kontextusban a drag queen-ek egy alternatív világot teremtettek, amely nemcsak művészeti kifejezés, hanem egyfajta túlélési mechanizmus is volt. A drag queen-ek nem csupán a szórakoztatás eszközeiként működtek, hanem valamiféle rejtett lázadásként is megjelentek, amely a nemi identitás és a szexualitás határait feszegette.

A túlélés itt valódi életben maradást jelent: megtudjuk, hogy a queen-ek milyen szenvedéseken mentek keresztül, miként kellett titokban tartaniuk valódi identitásukat a társadalmi és jogi következmények miatt. Az akkori, rejtett világban a drag kultúra nemcsak a férfiak menedéke volt, hanem egy szolidáris közösség is, ahol a titoktartás és a bizalom szó szerint létkérdés volt.

Hetven évvel a levelek keletkezése után, a mával összehasonlítva sok párhuzam fedezhető fel: ezek a férfiak pont olyanok voltak, mint mi, mindnyájan ma. Boldogok akartak lenni, szabadon akarták megélni a saját önkifejezésüket és szórakoztatni akartak. Korabeli szóhasználattal „nőimitátorokként” nem akartak biológiai nők lenni, csak meg akarták mutatni a szórakoztatás és a másság sokszínűségét, kreativitását, játékosságát, adott esetben női ruhába bújva. Ironikus, hogy ezt akkor csak a maffia által fenntartott klubokban és magánrendezvényeken tudták megvalósítani.

A mai drag kultúra azonban már nem a titkolózásról és a túlélésről szól, hanem inkább az önkifejezésről, a szórakoztatásról és a társadalmi normák megkérdőjelezéséről. Az olyan televíziós műsorok, mint a RuPaul’s Drag Race, valamint a drag queen-ek világszerte megnövekedett láthatósága és népszerűsége azt mutatja, hogy a drag ma már a mainstream kultúra része és sokkal nagyobb elfogadottságnak örvend, mint a múltban. A mai drag bátran vállalja a különbözőséget.

Az egyes drag queen-ek saját identitásukat nemcsak művészi eszközként használják, hanem társadalmi és politikai üzenetet is közvetítenek, amely a nemi identitás szabadságát, az LGBTQ+ jogokat és az egyenlőséget hirdeti. Azonban a drag kultúra nem csupán a szórakoztatásról szól, hanem egy olyan platformot biztosít a társadalmi igazságosság és a szolidaritás számára, amely lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és közösségek kifejezhessék identitásukat, megkérdőjelezzék a normákat és hozzájáruljanak egy szabadabb, elfogadóbb társadalom kialakulásához.

A filmet magyar felirattal a 2025-ös LMBT Történeti Hónap programsorozat keretében mutatták be.

Állítsuk meg a homofóbiát! – Érzékenyítő kiadványok és tartalmak terjesztése vidéki LMBTQ közösségek és aktivisták bevonásával

Oszd meg érzékenyítő plakátjainkat, cikkeinket és nyerj!

Gyűlöletellenes kampányunkhoz egyszerűen csatlakozhatsz. Oszd meg fenti cikkünket közösségi média felületeiden, releváns csoportokban, majd küldd el nekünk a megosztást igazoló linket (linkeket) vagy képernyőfotót (-fotókat) az identitasmagazin@gmail.com mailcímre. Részvételed segít abban, hogy minél többen megismerjék az ügyet, megosztásod hozzájárul egy mindenki számára elérhető befogadóbb, elfogadóbb közösség kialakításához. Buzdíts másokat is a kampányhoz történő csatlakozásra. Fődíj egy balatoni exkluzív utazás.