Úttörők és hősök a Stonewall-lázadás előtt

Felnyitsz egy évtizedek óta lezárt raktárat, és találsz benne egy dobozt, tele levelekkel. Mit teszel? Dokumentumfilmet forgatsz róla! Különösen, ha ez a doboznyi levél az ’50-es évekből származik, és korabeli drag queenek írták, ami betekintést enged nemcsak a saját életükbe, de az akkori drag szcénába is.

Ezek a férfiak pont olyanok voltak, mint mi, mindnyájan ma

Hogy milyen volt az 1950-es években queen-nek lenni? Miben volt más akkor, mint ma? Ezekre a kérdésekre is választ ad a 2020-ban készült P.S. Burn This Letter című alkotás

Ez egy olyan időszak volt, amikor a társadalom kemény elvárásokat támasztott a nemi identitás és a szexualitás terén. A homoszexualitás bűncselekménynek számított, a társadalmi normák szigorúak voltak, és minden olyan viselkedés, amely eltért a „hagyományos” férfi-női szerepektől, a társadalom szemében deviáns volt, mégis a 20. század közepének egyik legrejtettebb és legizgalmasabb szubkultúrájának egy darabja tárul elénk a filmből.

A levelek életre keltik azt a mozgalmas és a legkevésbé sem prűd közösséget, amely az 50-es és 60-as évek New York-jában vibrált. A levelek és visszaemlékezések betekintést adnak abba, hogy miként élték meg a társadalmi elnyomás és titokban tartott identitás világát azok, akik a másságot vállalva élték életüket. A film nemcsak egy történelmi dokumentum, hanem a mai generációk számára is tanulságos üzenetet hordoz, amely a társadalmi elfogadás, a szexualitás és a személyes identitás kérdését feszegeti.

A queenek, akik magukat „Boomatzáknak” nevezték, minden élményüket megírták a levelekben barátjuknak, Ed Limatónak, kibeszélve, milyen kellékekre tettek szert, vagy hogy miként pasiztak és hogy sminkelték magukat. Limato 2010-es halála után négy évvel találták meg ezeket a leveleket, amelyek felhasználásával készült a dokumentumfilm. A filmben a még ma is élő szereplők interjúi révén megható portré rajzolódik ki a Stonewall előtti korszakról, ahol a „női testvériség” a mindenütt jelenlévő rendőri brutalitás ellenére is virágzott.

Amikor épp nem szexmunkából keresik meg a napi betevőt, a queenek túlnyomórészt heteroszexuális, gyakran hírességekkel teli közönség előtt lépnek fel, így Elizabeth Taylor, Richard Burton, a Kennedy család tagjai és Judy Garland is élvezte előadásukat. A film egyik legviccesebb sztorija, amikor Josephine részletesen elmeséli, hogyan lopott el egy barátjával 33 drága olasz parókát a Metropolitan Operából, vagy amikor maga Salvador Dalí szalvétára skiccelt vázlatokat küldött hátra az öltözőbe kedvenc fellépőjének, aki azokat aztán egytől egyig kidobta.

Ezek a sztorik azonban eltörpülnek amellett a rendszerszintű elnyomás mellett, amely miatt gyakoriak voltak a rendőrségi razziák, így Josephine-t is elvitte a rácsos rendőrautó. Ebben a kontextusban a drag queen-ek egy alternatív világot teremtettek, amely nemcsak művészeti kifejezés, hanem egyfajta túlélési mechanizmus is volt. A drag queen-ek nem csupán a szórakoztatás eszközeiként működtek, hanem valamiféle rejtett lázadásként is megjelentek, amely a nemi identitás és a szexualitás határait feszegette.

A túlélés itt valódi életben maradást jelent: megtudjuk, hogy a queen-ek milyen szenvedéseken mentek keresztül, miként kellett titokban tartaniuk valódi identitásukat a társadalmi és jogi következmények miatt. Az akkori, rejtett világban a drag kultúra nemcsak a férfiak menedéke volt, hanem egy szolidáris közösség is, ahol a titoktartás és a bizalom szó szerint létkérdés volt.

Hetven évvel a levelek keletkezése után, a mával összehasonlítva sok párhuzam fedezhető fel: ezek a férfiak pont olyanok voltak, mint mi, mindnyájan ma. Boldogok akartak lenni, szabadon akarták megélni a saját önkifejezésüket és szórakoztatni akartak. Korabeli szóhasználattal „nőimitátorokként” nem akartak biológiai nők lenni, csak meg akarták mutatni a szórakoztatás és a másság sokszínűségét, kreativitását, játékosságát, adott esetben női ruhába bújva. Ironikus, hogy ezt akkor csak a maffia által fenntartott klubokban és magánrendezvényeken tudták megvalósítani.

A mai drag kultúra azonban már nem a titkolózásról és a túlélésről szól, hanem inkább az önkifejezésről, a szórakoztatásról és a társadalmi normák megkérdőjelezéséről. Az olyan televíziós műsorok, mint a RuPaul’s Drag Race, valamint a drag queen-ek világszerte megnövekedett láthatósága és népszerűsége azt mutatja, hogy a drag ma már a mainstream kultúra része és sokkal nagyobb elfogadottságnak örvend, mint a múltban. A mai drag bátran vállalja a különbözőséget.

Az egyes drag queen-ek saját identitásukat nemcsak művészi eszközként használják, hanem társadalmi és politikai üzenetet is közvetítenek, amely a nemi identitás szabadságát, az LGBTQ+ jogokat és az egyenlőséget hirdeti. Azonban a drag kultúra nem csupán a szórakoztatásról szól, hanem egy olyan platformot biztosít a társadalmi igazságosság és a szolidaritás számára, amely lehetővé teszi, hogy az egyes személyek és közösségek kifejezhessék identitásukat, megkérdőjelezzék a normákat és hozzájáruljanak egy szabadabb, elfogadóbb társadalom kialakulásához.

A filmet magyar felirattal a 2025-ös LMBT Történeti Hónap programsorozat keretében mutatták be.

Állítsuk meg a homofóbiát! – Érzékenyítő kiadványok és tartalmak terjesztése vidéki LMBTQ közösségek és aktivisták bevonásával