Antoni Rita
3 perc olvasás

Kedves Magdi! Az én nevem Andrea. Már megettem a kenyerek javát, és sajnos és az élet elbánt velem: rokkant lettem és az életem szerelme 15 éve fiatalon meghalt.

66 éves rokkant leszbikus nő vagyok. Még mindig nem tudom elengedni a szerelmemet, 16 évig éltünk együtt! Lett egy új kapcsolatom de, nem sikerült. Amputálták a lábam és már nem vagyok kívánatos személy de, ez egy hosszú történet!
Amiről írni akartam, az az, hogy nekünk rokkantaknak, sérült embereknek nincs igazán ismerkedésre alkalmunk. Jó lenne ha foglalkoznátok ezzel is. Legyen bármilyen fogyatékossága, vagy legyen idősebb az ember kellene egy hely ahol találkozhatnánk, mint például a "Nem adom fel kávézó"! Jó lenne egy szponzor, vagy egy jó szándékú vállalkozó!
Sokan nem mernek a nyilvánosság elé állni, kéne egy kis segítség az első lépésekhez!
A fiatalkoromban voltak éttermek, ott volt az egyetem presszó, a Diófa. Istenem de jó is volt. Én már idős rokkant vagyok. Már nem mernék kapcsolatba lépni fiatal szép nem rám kíváncsi lányokkal. De az öregnek itt vagyok én! Volt sok szép kapcsolatom, nem panaszkodom de, biztosan sok hozzám hasonló ember szívesen ismerkedne!"
Mert semmi sem veszélyesebb egy rendszerre, mint a szeretet, az önazonosság és a közösség ereje.
Ha van propaganda, amitől félni kell, az nem a szivárványzászló, hanem az, amelyik elhiteti velünk, hogy csak akkor vagyunk értékesek, ha csendben maradunk.
A „melegpropaganda” valójában láthatóság, önazonosság, jogkövetelés – és ez bizony szexi.
Hozzászólások