Stadionba zárt demokrácia

Gábor György filozófus legutóbbi bejegyzésében szenvedélyes és történelmi távlatokat idéző publicisztikában reagált Gulyás Gergely miniszter kijelentésére, miszerint „nyugodtan lehet a Puskás Stadionban Pride-ot tartani”. A filozófus szerint ez az állítás nem csupán politikai cinizmus, hanem egy alapjog – a gyülekezési jog – kiüresítésének iskolapéldája.

Nem az a botrány, amit Gulyás mondott, hanem az, hogy senki nem állt fel rá

„A diktatúra sosem egyik napról a másikra születik. A diktatúra a jogfosztás aprólékosan adagolt menetében születik meg – taps és asszisztálás közepette.”

Gulyás mondata első hallásra engedékenynek, sőt támogató jellegűnek tűnhet – hiszen látszólag azt sugallja, hogy a Pride nincs betiltva. Gábor György azonban rámutat: éppen ez a nyilatkozat leplezi le a hatalom valódi szándékát. Az üzenet ugyanis nem az, hogy a gyülekezési jog szabadon gyakorolható, hanem hogy azt immár kizárólag a hatalom által meghatározott keretek között – például egy stadionban – lehet „érvényesíteni”. A szabad politikai jelenlét ezzel kiszorul a nyilvános közterekről, és állami ellenőrzés alá kerül.

A szerző nem csupán Gulyás szavait veszi célkeresztbe, hanem a sajtó hallgatását is. Keserűen állapítja meg, hogy a sajtótájékoztatón senki nem kérdezett vissza, senki nem jelezte, hogy a Puskás Aréna nem közterület, hanem egy zárt, állami kontroll alatt álló intézmény, amelyet a kormány saját szimbólumává emelt. A filozófus szerint a sajtó ezzel asszisztál ahhoz a folyamathoz, amely a demokrácia alapjait számolja fel. Úgy fogalmaz: „egyetlen újságíró sem volt a teremben, aki e kijelentés hallatán méltóságteljesen felemelkedett volna székéből, komótosan az ajtóhoz baktatott volna, majd azt olyan erővel csapta volna be maga után, hogy a nyílászáró tokostul repült volna ki a falból.”

A bejegyzés történelmi példák sokaságát vonultatja fel annak illusztrálására, hogy a stadionok a történelem során gyakran nem a szabadság, hanem az elnyomás, a megalázás, az erőszak színterei voltak. A berlini olimpia, a párizsi Vélodrome d’Hiver, a szerb-horvát háborúk, Ruanda, Kína: mindenhol akadtak stadionok, amelyek a hatalom eszközeivé váltak, legyen szó zsidók, kisebbségek vagy politikai ellenfelek elkülönítéséről, kínzásáról, megsemmisítéséről. Ezek a példák – mondja Gábor – azt bizonyítják, hogy a stadion, ha a hatalom szolgálatába állítják, könnyen válhat a kollektív jogfosztás díszletévé. Ezért különösen visszás, hogy a magyar kormány a Pride lehetőségeként épp a Puskás Arénát jelöli meg, amelyet saját politikai reprezentációs eszközévé tett.

A filozófus emlékeztet: itt nem egy konkrét rendezvényről van szó, hanem az Alaptörvényben rögzített alapjogokról, mindenekelőtt a gyülekezési jogról. Ez a jog nem egy stadionba száműzött, engedélyhez kötött performanszra vonatkozik, hanem a szabad, spontán, politikai jelenléthez való jogra. Ez a demokráciák egyik alappillére – már az amerikai alkotmány első kiegészítése is védi. A hatalom viszont ezzel a kijelentéssel nem jogot biztosít, hanem annak illúzióját kelti: „lehet”, „szabad”, de csak ott és úgy, ahol és ahogyan a hatalom engedi. Ezzel nem jogot garantál, hanem kontrollált keretek közé szorít egy alkotmányos alapjogot.

Gábor György végkövetkeztetése komor és figyelmeztető: a diktatúra nem egyik napról a másikra születik, hanem fokozatosan, a jogfosztás lépésről lépésre történő végrehajtásával – sokszor a társadalom hallgatólagos beleegyezése mellett. A Pride lehetősége tehát csak látszólagos szabadságot jelent. Valójában egy mélyebb folyamat része, amely az alapjogok leépítésén keresztül a demokratikus jogállamot bontja le.

„A diktatúra a jogfosztás aprólékosan adagolt menetében születik meg – taps és asszisztálás közepette” – írja a filozófus. Hozzáteszi: ma ismét ott tartunk, hogy sokan „feltartott kézzel és befogott szájjal nézik végig a folyamatot”, miközben a sajtó jelentős része inkább kérdezés nélkül, buzgón jegyzetel.