• Talabos Dávidné Lukács Nikolett

Attól lennék boldog, ha senkit sem zavarna transzneműségem

Frissítve: jún 28

Sokan melegként sem vállalják magukat vidéken. De mi a helyzet a transznemű emberekkel? Erre a kérdésre kerestük a választ.


Vidéken nem sok szórakozási és ismerkedési lehetősége van egy transzneműnek


Era több évnyi titkolózás és szorongás után jutott el transzneműsége felvállalásához, amely után kiegyensúlyozott életet tud élni vidéken is.

Bemutatkoznál?

43 éves vagyok, Budapesten születtem és éltem évtizedekig, jelenleg egy községben élek Fejér megyében. Bicskén dolgozom egy kiskereskedelmi hálózatnál vevőszolgálatosként.


Mikor ismerted fel, hogy transznemű vagy?

Gyermek korom óta tudom, hogy más voltam, mint a többiek, mindig is inkább lánynak éreztem magam. Ez valamikor 12-13 éves korom környékén kezdett tudatosulni bennem, de akkor még nem tudtam magamban mit kezdeni ezzel az érzéssel. A gimnáziumban is lányosnak tartottak, a mozgásom, a gesztusaim, ahogy leültem, vagy ahogy tartottam a cigit, az „lányos” volt, nekem ez volt természetes, de igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, és megtanulni azt, hogyan viselkedjek fiúként. Akkoriban (kilencvenes évek első fele) a transzszexualitásról gyakorlatilag nulla információm volt, pár évvel később az internet segítségével jött a felismerés, hogy igen, transz vagyok, és még sok ilyen ember van rajtam kívül. Megkönnyebbülés volt, hogy megtaláltam a „rám illő címkét”. 21 évesen mentem el először egy klinikai szakpszichiáterhez, aki végül kimondta azt, amit éreztem és tudtam. Transznemű vagyok.


Mi történt ezután?

Semmi, egyszerűen nem láttam esélyét annak, hogy önmagamként, nőként élhessek. Megpróbáltam megfelelni a társadalmi, családi, munkahelyi elvárásoknak, és közben éreztem minden egyes nap, hogy ez nem az én életem, csak egy szerep. Később, már 28 évesen megismerkedtem egy lánnyal, aki egy rövid ismerkedést követően már tudta rólam, hogy transz vagyok és úgy tűnt, hogy valamelyest kezelhetőbb lesz így a helyzet lelkileg. Van valaki aki tudja, elfogadja valamilyen szinten, bár nem érti igazán. Ez nyilván nem volt egy klasszikus férfi-nő kapcsolat közöttünk, és ezzel mindketten tisztában is voltunk. Egy ideig működött ez a dolog. Kifelé mindketten próbáltunk megfelelni egy elvárt képnek, de végül a kapcsolatunk inkább egy fajta szoros baráti, vagy talán valamiféle testvéri viszonyra változott. Később engem is meglepett, hogy tágabb környezetünkben többen testvéreknek gondolnak minket.


Mikor döntöttél a váltás és a felvállalás mellett?

Nagyjából öt, lassan hat éve ébredtem fel arra egy éjszaka, hogy szorít a mellkasom, kivert a veríték, lett belőle egy infarktus gyanú, következett pár hétnyi vizsgálat és gyógyszerek a szívproblémákra, de éreztem, hogy ennek lelki oka van, nem is tudom hány századszor, vagy ezredszer feküdtem le úgy, hogy ez nem az én életem, és inkább fel sem akarok kelni másnap. Kaptam egy komoly figyelmeztetést a testemtől, hogy dönteni kell. A háziorvosomnak elmondtam mi a helyzet, aki abszolút támogató volt, én pedig újra végigjártam a pszichiátert, pszichológust, ezúttal kiegészítve tucatnyi egyéb orvosi és labor vizsgálatokkal. Négy éve kezdtem el a hormonkezelést. Későn, de talán nem túl későn. Az átmeneti időszak, az első két év volt igazán nehéz, amikor olyan se pasi se nő nem voltam első ránézésre. Nagyon örülök annak, hogy az elmúlt év tapasztalata már azt mutatta, hogy kapásból nőként kezel egy ismeretlen ember. Számomra öröm és egyben folyamatos probléma forrása ez minden egyes ügyintézés során, hiszen a nevemet már nem volt lehetőségem megváltoztatni az új jogszabályok miatt.


Milyen a viszonyod a szüleiddel?

A családom itt él a faluban, de úgy látom, hogy soha nem lesznek képesek elfogadni ezt a szituációt. Rendkívül ritkán kerül ez szóba köztünk, úgy érzem, hogy nekik kellemetlen, hogy így „félresikerültem”. Ez egy fájó pont, de beletörődtem ebbe, mivel változtatni ezen nem tudok. Otthon nem lehet ezt a témát soha megbeszélni, és az az érzésem, hogy ez így is marad.


Mit szólnak a falusiak az átváltozásodhoz?

Leginkább a munkahelyem és az otthonom között mozgok, időnként eljárok a helyi boltokba vásárolni. Vegyes a tapasztalat. Többekkel normálisan elbeszélgetek mindennapi dolgokról, és nem érdekli őket, hogy transz vagyok, vannak közös témáink. Előfordul olyan is, hogy hirtelen csend lesz, amikor megjelenek, és néznek rám furcsán, főleg ha a szokásos farmer-top szerelésnél csinosabban öltözöm fel valamilyen okból. Agresszivitást, igazán bunkó beszólásokat itt még nem tapasztaltam. Olyan már előfordult, hogy valaki utánam jött és megkérdezte, hogy „bocs, de te fiú vagy, vagy lány”. Igazából konfliktus nincs, de én nem erőltetem a társasági életet, nem járok közösségi helyekre és rendezvényekre, amolyan jobb a békesség alapon.


Vannak barátaid?

Baráti köröm itt nincs, nem alakultak ki ilyen jellegű kapcsolataim. Magam részéről próbálom a már megszokott kedves, de távolságtartó, semleges viszonyt fenntartani mindenkivel, nem szoktam beszélni magamról. Ha valaki érdeklődik, akkor nyitottan és őszintén beszélgetek vele, de ez igen ritka. Fura vagyok, nem kérdeznek, én pedig nem beszélek. Udvariasan köszönök mindenkinek, és törődöm a magam dolgával.


Nem lehet egyszerű barátok nélkül. Milyen lehetőségeid vannak szórakozásra?

A környéken nem ismerek szórakozási lehetőséget, de évek óta van egy olyan társaságom, ahol a nemi identitásom soha nem volt téma, és havi pár alkalommal összejárunk, akár egy közös sütögetésre, akár úgy, hogy kibérlünk egy szórakozóhelyet egy-egy hétvégére.


Azért tudsz találkozni hozzád hasonló emberekkel?

A lakóhelyemen semmilyen transz közösség nincs. Egy-egy emberen látom-érzem, hogy hozzám hasonló helyzetben van, de soha nem alakult ki amiatt beszélgetés. Ez picit nekem fura, mert én szívesen beszélgetek, és általában gyorsan megtalálom a hangot mindenkivel. Akad pár nyitott ember, akinek vannak hasonló ismerősei, de velük is inkább csak a neten tartom a kapcsolatot.


Ért valamilyen hátrányos megkülönböztetés?

Amikor belevágtam a váltásba, akkor a jelenlegi munkaadómnál voltam alkalmazásban, más telephelyen, más munkakörben. Először furcsa volt mindenkinek, de leginkább csak poénkodás, nem pedig bántó viccelődés szintjén kezelték a dolgot, és volt pár őszinte beszélgetés is. Volt olyan munkahelyi vezetőm, aki kifejezetten elutasító volt, részben ezért is hagytam ott a céget 2019-ben. Elmentem kicsit világot látni és dolgozni Hollandiába. Nem úgy alakult az élet, ahogy szerettem volna, de nagyon fontos és értékes tapasztalat volt. Pár hónap után hazajöttem és újra a multihoz mentem vissza, nem volt probléma a helyzetemből, bár ez nem is került szóba. Mielőtt visszatértem volna a céghez, több állásinterjún is voltam itthon is és kint is. A tapasztalat gyakorlatilag ugyanaz volt, több helyen is éreztem, hogy az első 10 másodpercben, a meghökkenés után eldőlt, hogy ebből nem lesz komoly interjú. Itt szerencsém van, mert elfogadó a munkahelyem, de ez egyébként szerintem nem elsősorban cég, hanem emberfüggő, ki hogyan áll hozzá a kollégáihoz, és persze az is fontos, hogy én hogyan viselkedem velük. A jelenlegi munkahelyen is akadnak számomra vicces történetek (beszólásokon, hülye kommenteken megsértődni nem érdemes, csak magának árt vele az ember, a problémákat humorral érdemes kezelni). Amikor vevőszolgálatos lettem, az engem nem ismerő vásárlók alapból „kezitcsókolommal” köszöntek, ezen sokáig kuncogtak a kolléganők, de megszokták, hogy ez a helyzet, én így élek és ez így van rendben. De a legjobb beszólást közvetlenül a belépésem után kaptam: „Te, ez akkora buzi, hogy nőnek néztem”. Ezeken jókat nevetek, nem veszem sértésnek. Nyilván nehezen érthető a helyzetem és nem is akadok fenn ezen, nem próbálom senkinek elmagyarázni, élek úgy, ahogy nekem jó. Általában az a tapasztalatom, hogy kellemetlennek, nem helyén valónak érzik, hogy nyitottan kérdezzenek az emberek, én pedig nem érzem úgy, hogy részletekbe menően beszélnem kéne magamról és az életemről, csendesen megvagyunk egymás mellett, a munkahelyi viszonyt ez nem befolyásolja. Az viszont nagyon jólesik, hogy a kollégáim többnyire odafigyelnek arra, hogy „ne buktassanak le” (a mindennapi életben a születési nevem semleges formáját, a „Danit” használom), idén nőnapon én is kaptam csokit a cégnél, ami nagyon jó érzés volt, és még ha ezzel többen nem is értettek egyet, nem voltak rosszindulatú beszólások. A kicsit tágabb környezetemben a szokásos távolságtartás ellenére inkább egy pozitív viszony a jellemző. Ha nem is nőként, de „transziként” megszoktak és elfogadnak. A kozmetikus, a fodrász, a körmös is mindig normálisan és kedvesen segítettek, nem kaptam visszautasítást amiatt, hogy transz vagyok.


Van jelenleg párkapcsolatod?

Az elmúlt közel két évben már nőként éltem, és így sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, párkapcsolatom jelenleg nincs. Közel két éve van egy laza „szeretős” viszonyom egy férfivel, akivel kölcsönösen kedveljük, tiszteljük egymást emberként, és jó együtt lenni testileg is, lelkileg is.

Megpróbálkoztam több pár- és partnerkereső alkalmazással, többnyire elborzasztó tapasztalatok születtek ezekből a próbálkozásokból. Sokat tudnék erről mesélni, de röviden összefoglalva: egy transz nő, mint partner nem felvállalható, leginkább csak egy érdekesség, egy nagyon diszkrét viszonyra, nehogy kiderüljön. Az érdeklődőknek azt szoktam mondani, hogy én nem a vágyaim kielégítését hajszolom, hanem egy olyan embert keresek, akire vágynék, szexuálisan is.


Éppen Pride Hónap van. Voltál már felvonuláson?

Még nem voltam, de nem is mennék szívesen, minden nyitottságom ellenére nem vagyok aktivista típus, szeretnék inkább beolvadni. A Pride Felvonulás sokak szerint „túl van tolva”, és nem érzem úgy, hogy társadalmi felfogásban ott tartanánk, hogy ezt egy laza, nyitott bulinak fogadja el a többség. Erőltetett propagandának érzik nagyon sokan, és nagy a zavar a transz, és úgy általában az egész LMBT téma kapcsán. A változást a társadalmi felfogásban az én véleményem szerint egyéni szinten érhetjük el. Felvállalással, őszinteséggel és egy olyan életvitellel, amire nem azt mondják, hogy ez csak valamiféle feltűnősködés. Úgy gondolom, hogy a transz nők többsége egyszerűen csak beilleszkedni és nőként élni szeretne a mindennapi életében. Jelenleg egy-egy látványos síppal-dobbal felvonulás, jogokat követelés a többség számára érthetetlen és visszatetszést keltő, mert nem is értik igazán, miről van szó, és számomra például ez többet árt, mint használ. Ugyanakkor fontosnak érzem, hogy a köztudatban benne legyen, hogy léteznek transz emberek is, de ez csak úgy megy, ha valaki nem csak egy-egy napra vállalja fel önmagát, hanem úgy él, ahogy neki jó. Pontosan tudom, hogy ez mennyire nehéz, de nem várhatjuk a csodát, ezért magunknak kell cselekedni.


Mik a vágyaid? Mitől lennél boldog?

Leginkább attól, ha senki sem törődne azzal, hogy transz vagyok. Pont olyan ember vagyok, mint bárki más, hibákkal, erényekkel. Nem szeretem, hogy valamiféle furcsaságnak néznek. Tudom, az emberek szeretnek pletykálni, én pedig szeretnék csendesen, boldogan élni. Csodálatos lenne, ha ez nem egy szégyelnivaló dolog lenne, hanem az élet egyik természetes állapota, még ha ritka is a hozzám hasonló ember. Sokat számítana a mindennapi életben, ha legalább a névváltoztatás lehetősége adott lenne. Többnyire az első pillantás alapján eldöntik az emberek, hogy nővel, vagy pasival állnak szemben, ha a személyimben női név lenne, az nagyon sokat jelentene számomra, és könnyebb is lenne az életem. Az, hogy születési nemként mi szerepel, az nem igazán érdekel és szerintem mást sem.



Leszbikus történelmet írt és gyűjtött

A divat művészet, a vászon pedig mi saját magunk vagyunk


Egy megosztással támogathatsz minket!


Még több Queer

1/12

Head 3