Márkus László, a meleg színészóriás 1927 június 10-én született, ebből az alkalomból emlékszünk rá vissza Miss Mandarin jóvoltából.
Ahogy írni és emlékezni kezdek egyik színészóriásunkra, leveszem a polcomról Harangozó Márta Márkus László című életrajzát, amelynek első oldalán a művész nekem szóló dedikációja áll:
Zolinak szeretettel emlékül Márkus László.
Ismeretségünk egy érdekes véletlennek köszönhető! Balatonfüreden a Szívkórház utcájában, közvetlenül a híres Kedves presszó tőszomszédságában volt egy szép Népművészeti bolt, amelyet akkori jó barátom, Tamás bérelt és én voltam benne a csendes társ.
Időnk nagy részét a boltban és a butik előtt töltöttük. Itt látott meg bennünket a hosszú és ijesztő, rejtélyes betegségéből lábadozó nagy művész, aki a Szívkórház lakója volt. Fél szavakból is hamar megértettük egymást, és egy perc alatt kedvenc időtöltésévé vált a velünk való beszélgetés. Mindketten színházrajongók lévén nagy megtiszteltetésnek éreztük kitüntető figyelmét, amely az ő részéről elsősorban az idő eltöltésére szolgált.
Beszélgetéseink során egy rendkívül érdekes és számomra addig ismeretlen egyéniség bontakozott ki: a tökéletes Egoista! Ugyanis rendkívül hosszan és érdekesen tudott beszélni csak és kizárólag magáról! Ici-picit rajongva szeretett édesanyjáról és egy hajszálnyit az általa nagyon kedvelt filmekről.
Ha bárki másról például Almási Éváról vagy Psota Irénről kérdeztem bármit, az a kérdés a füle előtt a földre hullott, el sem jutott hozzá, tehát nem is válaszolhatott rá! Az ő életét és lelkét teljes egészében kitöltötte önmaga! Valószínűleg ezért volt olyan elementáris minden színészi megnyilvánulása, ez volt művészetének nagy titka is!
Jóval később sajnos magamon is felfedezni véltem hasonló vonásokat! Mindkettőnkkel csak drámai dolgok történtek, elszenvedtük a világ összes kínját, sértését, néha dicséretét! Mellékszerepet nemigen vállaltunk, vagy ha mégis úgy hozta a sors, mi abból is főszerepet fabrikáltunk. Ki érti ezt?
A mai napig is zavarba hozó emlékem, amikor a bolt előtt állva egyszer csak szenvedélyesen magához szorított, hozzám tapadt és teátrálisan, mondjuk, mint az általa alakított egyik szerepében Néro császár a fülembe suttogta:
„Külföldre kell menni és szórni a pénzt! És mindent megtesznek neked! Mindent!”
A mai napig sem tudom kristálytisztán, mire is gondolhatott!
Nagyon sok mindent a Harangozó könyvből tudtam meg róla. Abban azért másokról is hajlandó volt beszélni! Furcsa fintora a sorsnak, hogy jóval később mi is előadtuk azt a Három nővér paródiát, amit Ő, Körmendi János és Haumann Péter vittek országos sikerre! Az életrajzában olvastam, hogy amikor a fergeteges szilveszteri adás után először adták elő a Madách Színházban az igazi Csehov darabot, és Almási Éva, azaz Mása másodszor mondta el az ominózus mondatot. – Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain.
A közönség olyan fuldokló, véget érni nem képes röhögésben tört ki, hogy le kellett engedni a függönyt! Sőt a darabot is levették egy időre a színház műsoráról! A „bűnösök" Almási elé járultak és bocsánatáért esdekeltek e szavakkal: „Éva, mi nem ezt akartuk!”
Másik emlékezetes története, amikor Lázár Máriával a kor nagyasszonyával, aki eredeti foglalkozását tekintve, mondhatjuk úgy is származásilag lengyel grófnő volt, egy taxiban utazott valami forgatásra menet. Amikor kiszálltak az autóból a 70 felé járó Mária még kedvesen visszaszólt a nagy tiszteletet tanúsító sofőrnek. – Ugye fiam eljön a temetésemre?
Márkus megdöbbent és nem értette a művésztársát! Magyarázatul ezt mondta a grófnő.
– Te még nem is tudod Lacikám, mennyire fontos, hogy az embernek sokan legyenek a temetésén!
Hát Laci akkor még tényleg nem tudhatta! A színész azonban súlyos beteg volt, leukémiában szenvedett. 1982-ben meg is műtötték, majd látszólag felgyógyult, újra játszott. Majd 1985 december 30-án a szilveszteri tévéműsor felvétele után öltözőjében hunyt el 58 éves korában.
Mária jól mondta! Rengetegen voltak a temetésén! Egy egész ország rótta le az iránta érzett háláját és szeretetét! Amikor néha még fel-fellépegetek, és fiatal rajongók gratulálnak, gyakran gondolok Mária és Laci kis történetére, és még kedvesebb vagyok velük! Hátha! Mert ti még nem is tudjátok…
