Pride van, volt és jövőre is lesz!

Lázadás az elnyomás ellen: 1961-ig Magyarországon büntették a

homoszexualitást – 2025-ben a kormány betiltaná a Pride-felvonulásokat.

Tömegek vonultak a New York-i 6. sugárúton a Stonewall-lázadás 25. évfordulóját ünneplő Pride-felvonuláson, 1994. június 26-án

Az 1960-as években a legtöbb országában nem volt könnyű melegnek lenni: egyes helyeken a homoszexualitásért börtönbüntetés járt

Házasodni, gyermeket vállalni sehol sem lehetett. Az Egyesült Államokban törvény tiltotta, hogy valaki a „másik” nem ruháit viselje, mitöbb a razziázó rendőrök rendszeresen ellenőrizték, hogy a transz embereken van-e legalább 2-3 olyan ruhadarab, amely biológiai nemüknek megfelelő. Az 1950-es években alakult első meleg és leszbikus egyesületek próbáltak ez ellen tenni. A felvilágosító kampányok mellett például tüntettek kormányhivatalok előtt, néma csendben és öltönyben-kosztümben, hátha komolyabban veszik őket, azonban ennek semmilyen hatása sem volt.

Aztán 1969. június 28-án betelt a pohár. Ekkorra már számos kisebbség követelt egyenlő jogokat, és a közösség tagjai közül is mind többen egyenrangú állampolgárként tekintettek magukra. Ezen a júniusi estén a New York-i Stonewall Inn bárban razziázó rendőrség megalázta a vendégeket, ami óriási felháborodást váltott

ki. Az LMBTQ közösség feldühödött tagjai utcára vonultak. Az összecsapások több napig tartottak. A transz nők és a leszbikusok küzdöttek a legbátrabban, de a meleg férfiak is kitettek magukért.

A Stonewall-lázadás több szempontból is mérföldkő volt az LMBTQ emberek életében: először mertek szembeszállni a hatalommal, és először merték nyíltan vállalni magukat az utcán. Az esemény hatására a meleg és leszbikus mozgalom új irányzata jelent meg, ami nem a „bocsánat, hogy élünk” mentalitással kérte szépen az elfogadást, hanem egyenlő jogokat követelt és hangsúlyozta a láthatóságot.

Fideszes melegeknek is szabad

Egy évvel később, a New York-i Stonewall-lázadás után, 1970-ben

megemlékezést tartottak. Ez volt az első pride felvonulás a világon.

Az esemény akkorát ütött, hogy innentől kezdve minden évben egyre több helyen rendeztek felvonulást. Először csak az Egyesült Államokban, később szerte a világon. Amellett, hogy megemlékeznek az LMBTQ történelem egy jeles mérföldkövéről, ezek az események egyszerre közölnek politikai üzenetet és nyújtanak alkalmat a bulizásra. Az, hogy a kettő közül melyik kap hangsúlyt, kezdettől vitatéma volt a pride-szervezők körében. Különösen a politikusabb gondolkodásúak érezték úgy, hogy üzeneteik elsikkadnak a feldíszített kamionok és táncoló emberek között. Vagy kritizálták, hogy olyan cégek is reklámnak használják a

pride-on való megjelenést, amelyek a hétköznapokban nem nagyon tesznek a közösségért. Berlinben például teljesen kettévált a pride. Van egy bulizós, színes felvonulás, és tartanak egy teljesen másik időpontban egy politikai demonstrációt is. Mi a helyzet Magyarországon?

Noha itthon már 1988-ban bejegyezték az első meleg és leszbikus egyesületet, az aktivisták sokáig úgy gondolták, hogy Budapesten nem biztonságos pride felvonulást rendezni. Voltak Pink Piknikek a budai hegyekben és meleg-leszbikus filmfesztivál budapesti mozikban, de az utcai rendezvényeket nem merték bevállalni. Aztán valamikor az 1990-es évek közepén egy filmfesztivál után néhányan fogtak egy

szivárványzászlót és kimentek a Hősök terére, lesz ami lesz. Nem lett semmi. Ettől páran felbátorodtak, és 1997 szeptemberében megrendezték az első budapesti Meleg Büszkeség Felvonulást. Ezen még nem volt zene, nem voltak kamionok, csak párszáz ember, akik gyors tempóban siettek át a belvároson. A korra jellemzően egy vicces kedvű újságíró a „futóhomok” névvel illette őket. Atrocitás nem történt. A

felvonulást évről évre megismételték, és tíz éven keresztül 4-5 ellentüntetőnél többel nem is lehetett találkozni.

A helyzet 2007-ben változott meg, amikor a pride-hoz kapcsolódó LMBTQ filmfesztivál megnyitóján coming outolt Szetey Gábor, az akkor hatalmon levő szocialista kormány államtitkára. A jobboldali politikai erők erre már felkapták a fejüket (sokan ekkor jöttek rá, hogy egyáltalán van pride), és összemosták az LMBTQ emberek felvonulását politikai ellenfeleikkel, és egy csapat begőzölt szélsőjobboldali megtámadta a menetet. Ekkor kezdődött a kordonokkal elkerített, feszültséggel és félelemmel terhelt, rendőrökkel védett pride-ok korszaka. Azonban az egyenlő jogokért és a közösség mellett sokan kiálltak. Nekik is köszönhető, hogy az egyre inkább homo- és transzfób légkörben is évről évre nőtt a pride résztvevőinek száma.

Lehet, hogy a színes utcai meneteknek nincs akkora hagyománya itthon, mint az Egyesült Államokban vagy Latin-Amerikában, de a kultúra folyamatosan változik – és miért ne fejlődhetne olyan irányba, amely az LMBTQ embereknek is teret ad? Most, amikor a kormány a legkülönbözőbb módokon próbálja láthatatlanná tenni az LMBTQ embereket, még fontosabb, hogy megmutassák magukat. Megmutassák, hogy – szemben azzal, amit egyesek hinni szeretnének – az LMBTQ identitás nem valamilyen nyugati „import”, hanem Magyarországon is van történelme és létezik közösségük. Büszkék lehetnek Stonewall örökségére és mindazokra a jogokra,

amelyeket kivívtak maguknak. Bárki, aki táblát visz, aki színes ruhákba öltözik, vagy akár csak hétköznapi szerelésben vonul fel, kiáll magáért és a közösségért; minden felvonulóra külön-külön büszkének kell lenni!

Oszd meg bejegyzésünket, és kapcsolódj be online gyűlöletellenes kampányunkba. #közösértékeink #CERV

Állítsuk meg a homofóbiát! – Érzékenyítő kiadványok és tartalmak terjesztése vidéki LMBTQ közösségek és aktivisták bevonásával